Pakisztánba autóval? Miért ne?

– Téglási Lajos vecsési lelkipásztor 2017-ben egy szingapúri keresztény konferencián találkozott össze a pakisztáni keresztény misszió vezetőjével. Összebarátkoztak és aztán meglátogatták egymást. Évről évre fejlődött és szélesedett ez a kapcsolat, az elmúlt években pedig egyre több keresztény testvér látogatott el Pakisztánba. Látszott, hogy Isten erősíti ezt a tevékenységet és magyarországi baptistákat is odaállít a pakisztáni közösség mellé.

– Milyen a keresztények élete Pakisztánban?

– Hivatalosan vallásszabadság van, a keresztények gyakorolhatják a hitüket, szemben például egy észak-koreai helyzettel, vagy más muzulmán többségű ország viszonyaival. Nem tiltott kereszténynek lenni, fent az imaházakon és a templomokon a kereszt. Azonban rendkívül szigorú megítélés alá esik, ha valaki elhagyja a hitét, azaz az iszlámról tér meg az Úr Jézushoz: ez életveszélyt jelent. Mégis megtörténik ez, hiszen akiket Isten megszólít, azok vállalják ezt a kockázatot. A szélsőségesek időről időre rátámadnak a keresztény közösségekre, miután megtörténik, hogy anyagi vagy más indíttatásból hamisan megvádolnak valakit. Egymás haragosai néha azt állítják, hogy a másik fél összetépte a Koránt, vagy elítélő módon beszélt Mohamed prófétáról. A rágalmak hatására összeverődhet néhány tucat ember, lincshangulat alakulhat ki, házakat, templomokat gyújthatnak fel. Tavaly is történt ilyen.

– A hatóság beavatkozik?

– A rendfenntartók ilyenkor általában meglepően gyorsan közbelépnek, mert az állam a békességben érdekelt, de a gyűlölködéssel, a fanatikus hitszónokok által feltüzelt emberekkel gyakran nem lehet mit kezdeni.

– Egy magyar keresztény számára nem túl kockázatos egy ilyen utazás?

– A missziós utak nem teljesen veszélytelenek, nyilván rázósabbak, mint egy megszokott európai kirándulás. Nem a közvetlen életveszélybe megyünk, az ottani keresztény testvérek figyelnek ránk, kerülik a felesleges kockázatot. Időről időre azért előfordulnak kényes helyzetek, de Isten ilyenkor elegendő bölcsességet és bátorságot ad ezek kezeléséhez. Minden alkalommal úgy tervezünk, hogy vissza is térünk, védelemért imádkozunk Istenhez.   

– Miért jutott eszükbe, hogy autóval induljanak el?

– Nem tagadható le ebben a történetben a kalandvágy jelenléte. Anyósom leselejtezte ezt a 25 éves Opel Astrát, mert műszaki állapotát tekintve megbízhatatlannak gondolta, és már autóbontóba akarta vinni. Akkor én indíttatást kaptam arra, hogy a járműből létrehozzak valamit. Megjavítottuk, imádkoztam útitársakért, és bizony akadtak olyanok, akik vállalkoztak velem erre a küldetésre. Szerbián, Bulgárián, Törökországon és Iránon át mentünk el Pakisztánba. Utólag egyértelműen látom, hogy ez Isten terve volt, mert útközben nagyon sok helyen bizonyságot tudtunk tenni a hitünkről, nagyon sok emberrel beszélgettünk és olyan dolgokat láttunk, amilyeneket biztosan nem tapasztaltunk volna meg, ha csak egyszerűen átrepülünk az adott országok felett. Nem látjuk meg azokat az összefüggéseket, amelyek így elénk tárultak. Egy, az Úr által használt és támogatott missziós utazáson vettünk részt.

– Mennyit számolt össze a kilométerek tekintetében?

– Összesen 16 ezer 300 kilométert tettünk meg, ebből közel 14 ezret ezzel az autóval teljesítettünk, és bírta. Az Opelt lefoglalták a pakisztáni határon, ott kellett hagyni, mert az ottani szabályoknak nem feleltek meg a papírjai. A határtól aztán katonai kisteherautókkal folytattuk az utat a missziós központba, majd visszatértünk a járműért és azzal jöttünk haza.

– Miért lett ilyen furcsa festésű az autó?

 – Nekem nagyon tetszett, hogy Indiában és Pakisztánban ilyenre festik a teherautókat. Az a gondolatom támadt, hogy festessük meg az Opelt, szülessen egy műalkotás Isten országáról. Ezt a járművet eredetileg szemétre dobásra ítélték, koszos volt, hiszen megtörtént, hogy egyszerre tizenegy kecskét szállítottak vele. Műszakilag már nem lehetett benne megbízni, el sem hagyhatta a település területét. De megmenekült és teljesen átalakult, újjászületett. Az Istennel való találkozás sem hagyja az embert a régi állapotában, hanem mások hasznára megváltoztatja, alkalmas eszközzé teszi. Az volt a célom, hogy megfestessük az autót, és aztán idővel itthon elárverezzük a pakisztáni misszió javára.

– Minap jártak Budapesten, a pakisztáni nagykövetségen. Mit szóltak a járműhöz? Egyáltalán hogyan kerültek oda?

– Az autót megfestő művésznek voltak kapcsolatai a pakisztáni magyar nagykövetséggel, így jutott el a hírünk Pakisztán budapesti képviseletéhez. Éppen tegnap látogattuk meg őket, számukra nagy élménynek bizonyult az otthoni utakon megszokott díszítésű járművekhez hasonlót látni a budapesti utcán. Örültek annak, hogy lám van, aki értékeli ezt a fajta, sajátosan pakisztáni kultúrát.

– Az autó lefestésén túl milyen célokkal utaztak ilyen sokat?

– Meghallgatni, bátorítani, vigasztalni, igét hirdetni, imádkozni az ottaniakkal, anyagi segítséget vinni egy iskola berendezéséhez, megoldani az áramellátást és vízszűrő berendezéseket telepíteni. Négyen férfiak indultunk el a pandzsábi Gudzsranvála felé az 1999-es Opel Astra Caravannal: Dohi Zoltán fuvarozó, farmer, tízgyermekes apuka, Dobner Péter épületgépész, autószerelő, Hartyáni Arnold nyelvész, teológus, valamint jómagam. Felváltva vezettünk, megterveztük a váltásokat, beosztottuk a feladatokat. Isztambulig megállás nélkül haladtunk, ott két napig pihentünk, és úgy mentünk tovább, 36 órás megszakítás nélküli haladás várt ránk Irán első városáig. Napi 800 kilométeres szakaszokat vállaltunk be különböző nagyvárosokig, úgy érkeztünk meg Pakisztánba.  

– Iránnak nincs túl jó híre a nyugati médiában. Önök mit tapasztaltak?

  – Irán valóban negatív módon jelenik meg a nemzetközi sajtóban, úgy, mint egy lator állam, egy szakállas siíta teokrácia. Ám az emberek rendkívül vendégszeretők, az utca embere nagyon barátságos és nyitott: aki csak járt ott, mindenki ezt mondja és mi is így tapasztaltuk. Nem az a veszély fenyegeti az utazót, hogy bántják, túszul ejtik, megölik, inkább az jelent „veszélyt”, hogy a vendéglátás három napig tart, és magukkal vinnének otthonukba még a szomszédok is.

– Mit szóltak, amikor megtudták, hogy magyarok érkeztek hozzájuk, ha csak átutazóban is?

– Pozitív módon reagáltak, hiszen jó a megítélésünk a világnak azon a felén, nekik a mi országunk a baráti Magyarisztán.

– Mi lepte meg a legjobban?

 – Talán furcsa hallani, de Iránban lényegében ingyen adják az üzemanyagot. Pontosabban a helyiek kapnak egy üzemanyagkártyát, amivel egy bizonyos keret határáig nem kell a tankoláskor fizetniük. Így aztán Irán egy része üzemanyagcsempészetből él, ami elvileg illegális, ám valójában az állam tudtával és jóváhagyásával történik minden. 

– Önt hová vezetik vissza a gyökerei?

–  Erdélyi vagyok, 1989-ben, hétévesen érkeztem Magyarországra a szüleimmel a Kolozsvár melletti Aranyosgyéresről. Itt nőttem fel, első diplomám szerint magyarszakos tanár lennék, aztán szociálpedagógiát tanultam, de soha nem dolgoztam a szakmámban. Huszonegy évesen tértem meg, de magyar baptistákat először New Yorkban láttam, azaz nem ilyen háttérből érkeztem.

– Miként tért meg? Hosszú útnak bizonyult, vagy egy pillanat műve volt?

– Az előbbi. A személyes útkeresésem részeként egy időben keleti vallásokkal, az okkultizmussal ismerkedtem, és ez idővel súlyos szellemi leterheltséget jelentett. A közvetlen ok a depresszió volt, aminek a következtében egy héten át nem tudtam aludni, és a folyamat végén már olyan mélységbe, súlyos lelki állapotba kerültem, hogy úgy éreztem, szétesik az idegrendszerem. Istenhez kiáltottam, és Ő mentett meg.