Titkos ügynök volt a sötét oldalon, ma segítő szakember

Folyamatosan az életével játszott és közben majdnem mindent feláldozott: családot, barátokat, egészséget. Áttöri a kettőnk közötti gátat és távolságtartást a felismerés, amikor kiderül, hogy apai ágon székesfehérvári. Édesanyja és édesapja az ötvenhatos forradalom és szabadságharc után, akkor még egymást nem ismerve menekültek előbb Ausztriába, majd Kanadába, ott találkoztak és házasodtak össze. Nick – nevezzük így, hiszen még mindig aktív rendőr, akit kísért a múltja és aki célpont lehet – minap tért vissza Magyarországra Ukrajnából, ahol társaival olyan segítőknek tartott tréninget, akik nap mint nap a háború lelki sérültjeivel foglalkoznak.  

– Apám Dunaszentgyörgyön született, tehetős, nagygazda családban, de aztán a második világháború után a szovjetek mindenüket elvették. Később Székesfehérvárra került, ott tanult, és onnan a fővárosba utazva vett részt a budapesti harcokban, ezért menekülnie kellett. Anyám monori, ő is a távozás mellett döntött és aztán így találkoztak Kanadában. Anyám elmesélte, hogy két csapatban indultak el az osztrák határ felé, de az egyik csoport fegyveres kommunistákba botlott, akik mindenkit lelőttek. Neki szerencséje volt, megmenekült. Gyermekkoromban a nagymamám tanított meg magyarul, de bevallom, egy ideje ez már nekem egyre nehezebben megy.

– Amikor kisfiú voltam, édesapám vett nekem egy motorkerékpárt, amit nagyon szerettem vezetni, dombokon ugrattam, és egyre gyorsabban vettem a kanyarokat. Szerettem a veszélyt, a félelem érzését. Ezért aztán, amikor idősebb lettem, jelentkeztem rendőrnek. Ez egy kicsit ironikus volt, mert korábban többször is megbüntettek gyorshajtásért. A toborzótiszt feltette a kérdés: hogy akarok így rendőr lenni, ennyi kihágással a hátam mögött? Azt válaszoltam, hogy én pontosan tudom, mit keresek. Így öltöztem egyenruhába 1995-ben, aztán idővel különböző bűnügyek felderítésében vettem részt: gyilkosságok, drogok, pedofília, szexuális zaklatás, szökevények megtalálása, ilyen ügyek váltották egymást. Egyre gyarapodó tapasztalataim a félelmekhez és a veszélyekhez kapcsolódtak.

– Karácsony este egy gyönyörű nő halt meg autóbalesetben és a társammal a mi feladatunk volt, hogy közöljük a hírt a családjával. Úgy éreztem, minden rendben lesz, mert megkaptam a kiképzést, elvileg tudtam, mit és hogyan kell ilyen esetben mondani, tenni. Úgy gondoltam, megbirkózom ezzel a feladattal is. Elindultunk. Kellemes környék, szép kert fogadott, odamentünk a házhoz, és én benéztem az ablakon. Láttam, ott ül az egész család, mindenki tévét néz. Éppen egy esküvői videó ment, amelyen szerepelt a meghalt nő is. Rájöttem, hogy ugyan kitűnő kiképzést kaptam, de semmi sem készíthetett fel engem egy ilyen helyzetre. Bekopogtam az ajtón, kijött a férj, lementünk az alagsorba, ahol elmondtam a szörnyű hírt. A férfi előbb térdre esett, aztán felállt és keményen ütni kezdett. A társam megpróbálta lefogni, hiszen az bűncselekménynek számít, ha valaki megüt egy rendőrt. Odaszóltam a társamnak: hagyja, üssön csak… Aztán beültünk az autóba és elhajtottuk a háztól.

– Nagyon szerettem a munkámat és az embereket, azt, hogy megvédhettem őket. De egy idő után elkezdtem beszélgetni azokkal, akik a „másik oldalon” álltak: a bűnözőkkel. Nagyon kíváncsi voltam, miért követik el a bűncselekményeket, milyen mentális állapotban vannak olyankor, miként gondolkodnak utána? Emberként kezeltem őket és valódi párbeszéd alakult ki közöttünk, némelyikkel talán még barátokká is váltunk. Ezért aztán nem lettem tipikus rendőr, nem tudtam igazán beilleszkedni a testületbe. Elöljáróim felhívták rá a figyelmemet, hogy több időt töltök a bűnözőkkel, mint a kollégáimmal, és ez elgondolkodtatta őket. Így lettem beépített ügynök. Elhagytam az egyenruhás részleget, átmentem a különleges egységhez: ők a rendfenntartó szervezet sötét oldala, de ott történnek a nagy dolgok. Ez azt jelentette, hogy egyre nagyobb lett rajtam a nyomás, folyamatosan távol voltam otthonról, nem tudtam időt tölteni a családommal. Idővel egyre több kockázatot és veszélyt kellett vállalnom, és ez ahhoz hasonlított, amikor gyerekként a dombokon motoroztam. Ugyanakkor elégedettséget és izgalmat okozott, hogy letartóztathattam a bűnözőket és az igazságszolgáltatás kezére adhattam őket. Óriási intenzitást és elégtételt jelentett, hogy miközben eljátszottam a bűnözőt, a szívem mélyén éreztem, a jó oldalon állok.

– Az én szakmámban, ha valaki jól végzi a munkáját, azt azzal jutalmazzák, hogy még veszélyesebb feladatokat kap. Rájöttem, egyre nagyobb a valószínűsége annak, hogy az életemet veszítem munka közben. Minden egyre komolyabbá vált, és már nem éreztem magam annyira jól, mint korábban. A félelem, amely korábban a barátom volt, az ellenségemmé vált. Ez a félelem elborított, befolyásolta a döntéseimet, nem láttam tisztán és úgy éreztem, megöli a lelkemet. Rájöttem, hogy ezeket az érzéseket el kell zsibbasztanom magamban és az alkoholhoz fordultam. Nem volt tilos, könnyen hozzáfértünk és működött. Miután az alkohol érzéketlenné tett, úgy tekintettem a halálra, mint egy jó dologra: hiszen egyszer mindenkinek meg kell halnia, és ha már meghalok, az legyen igazi tűzijáték. Nem értettem meg, hogy ha elzsibbasztom magam, akkor mindent elzsibbasztok. Érzelmileg eltávolodtam a személyes kapcsolataimtól. Nagyon sok titkos és komoly feladatot kellett elvégeznem, de a legnagyobb kihívás az lett, hogy egy-egy küldetés végén hazamenjek, megöleljem a feleségemet és megsimogassam a kutyámat. Az egész világ szürkévé vált, és amikor mégis megláttam körülöttem a színes madarakat és a virágokat, mindent már csak egy ködfátyolon keresztül tudtam érzékelni. Végül úgy éreztem magam, mint egy kívülálló, mintha mozit néznék – már nem voltam jelen a saját életemben.

– Egy pickup-ot vezettem akkoriban, hosszú hajat, tetoválást, piercinget viseltem. Hetek óta nem jártam otthon, aztán egy hajnalban odamentem a saját házam ajtajához, be akartam ütni a kódot, de nem sikerült, mert a kódot időközben megváltoztatta a feleségem. Megszólalt a riasztó és nagyon gyorsan odaért egy helyi rendőrjárőr. Próbáltam velük szót érteni, de megtalálták a fegyveremet az autóban. Tették a dolgukat, lebirkóztak, de akkor már felébredt az egész környék. Aztán kijött a szomszéd, aki elvileg ismert, mert találkoztunk, amikor a feleségemmel beköltöztünk. Rám nézett és azt mondta a rendőröknek: én ezt az embert még sosem láttam, de a nő, aki itt lakik, az gyönyörű.

– Aztán a dolgok egyre veszélyesebbé, sötétebbé, komolyabbá váltak. Szélsőséges, anarchista  szervezetekkel dolgoztam, ilyenekbe kellett beépülnöm és nagyon jó lettem ebben. Egyik nap egy hajón találtam magam, amely tele volt veszélyes emberekkel. Úgy éreztem, az egész világ az én vállaimat nyomja, mert mindenki azt várta el, hogy a nyomozás sikeres legyen, a kudarc nem volt a lehetőségek között. Ott ültem a hajón és láttam a hatalmas hullámokat, villámok csapkodtak körülöttem. Arra gondoltam, hogy azon a hajón mindenki szeret engem, de csak azért, mert valaki másnak hisz. Akadtak közöttük kedves emberek is. Eszembe jutott, hogy ha elkapjuk őket, ezek a kedves emberek mit gondolnak majd rólam? Minden összezavarodott bennem.

– Öt telefonom, öt igazolványom, öt pénztárcám és öt személyiségem lett. Eljutottam arra a pontra, hogyha meghalnék, azt sem tudnám, mi kerülne a halotti anyakönyvi kivonatba. Egy banda magyar lányokat csempészett Kanadába azért, hogy prostituáltként, vagy gyárakban éhbérért dolgoztassák őket. Az volt az utolsó beépített munkám: a bűnszervezet felső szintjére kerültem és találkoztam a szervezet irányítójával. Titkos ügynökként elég lazán viselkedtem, bármilyen helyzethez tudtam alkalmazkodni, de akkor hirtelen rázkódni kezdett a mellkasom, minden vibrálni kezdett és rájöttem, hogy ezt már nem folytathatom tovább. Úgy éreztem magam, mintha egy tejes zacskó lennék, amely egy nappal a lejárat előtt lenne ott a polcon. Azt mondtam magamnak, Nick, eddig jó munkát végeztél, de most jött el az a pont az életedben, ami után ez már nem mehet tovább. Eljutottam addig, hogy úgy gondoljam, a világ szebb hely lenne nélkülem. Visszanézve azokra az évekre azt kívánom, bárcsak lett volna valaki, aki megért, de senkihez sem fordulhattam, mert szégyent hozok a szervezetre, azokra, akiket képviselek, és vissza kellett volna adni a fegyveremet. Szükségem lett volna valakire, akiben feltétel nélkül megbízhatok – de nem volt senki.

– Két válás van mögöttem, de gyermekem nem született. Egy hozzám közel álló ember öngyilkossága ébresztett rá arra, hogy hősből egy senki lettem, és a teljes kétségbeesés határára kerültem. Eljött a pillanat, hogy megértsem, mit értem el, de mi lett mindennek az ára és a következménye. Abbahagytam azt a fedett, ügynöki munkát, amit addig végeztem, ma pedig a rendőrség kötelékében olyan bajtársaimnak próbálok segíteni, akik valamilyen mentális problémával küzdenek. Lelki, morális értelemben hazaértem és úgy érzem, végre a helyemen vagyok.

– Mark Twain szerint, aki az egyik kedvenc íróm, két fontos dátum van az ember életében: az egyik, amikor megszületik, a másik az a nap, amikor rájön, mi okból jött erre a világra. Mi az, amiért Isten ide helyezte erre a földre? Talán azért, hogy másokat szolgáljon, másoknak erőt és reményt adjon? Ha az életben mindent sötétnek látunk, az olyan, mintha egy sötét szobában ülnénk: ilyenkor fel kell kapcsolni a villanyt, vagy ki kell nyitni az ablakot! Minden ember sírkövén két dátum szerepel majd. Az egyik a születésének, a másik a halálának az évszáma. A kettő között pedig lesz egy vékony, rövid vonal. Annyi az élet. Azt kell reménnyel, hajlandósággal és bizalommal megtölteni, és ha ez sikerül, másoknak is képesek leszünk segíteni, másokat is képesek leszünk meggyógyítani.