Spányi Antal a sebekről, a tisztelet hiányáról, a krisztusi üzenet erejéről

Az alsószentiváni kegyhelyen elmondott minapi homíliájában utalt a párizsi olimpia megnyitóján történtekre. Mit érzett, amikor szembesült a keresztényeket ért újabb gúnyos támadással?
– Természetesen az embert bántja és elszomorodik, ha ilyesmivel kell találkoznia. Mert ha valamit szépen is el lehet végezni, úgy, hogy azzal örömet szerezhetünk mindenkinek, akkor miért kell mások lelkébe bánatot hozni, valamit meggondolatlanul tönkretenni? Európa alapjaiban mégiscsak ott a keresztény kultúra a zsidó-görög hagyományokkal együtt még akkor is, ha ezt az Európai Unió nem volt hajlandó az alapokmányában rögzíteni. Ott van az emberek lelkében, ebben élünk. Lehet, hogy ezzel valaki nem ért egyet, mást gondol, de nem kell mindenáron, mindenhol ezt a véleményt hangsúlyozni. Sokkal fontosabb, hogy tiszteljük és megbecsüljük egymást, megengedők legyünk. Élje mindenki a saját életét úgy, ahogyan akarja. De ha elvárják tőlem, hogy egy más felfogású embert tiszteljek – szerintem tisztelnem kell –, akkor elvárhatom én is, hogy engem tiszteljenek, az én felfogásomat is tiszteljék. Annál inkább, mert a kereszténység kétezer év alatt elég sokat letett az emberiség asztalára kultúrában, tudományban, emberségben, szociális tevékenységben, az élet minden területén. Ha ilyen támadás éri a vallásos közösségeket, egy olyan értéket, amely az emberek jelentős részének fontos, akkor szólni és tiltakozni kell. Ám nem gondolom, hogy mindenkinek. Történtek aláírásgyűjtő kezdeményezések, ám az igazságnak nem az a kritériuma, hogy az hány aláírással van megerősítve. Az igazság önmagában megáll. Visszavonni már nem lehet mindazt, ami Párizsban történt. A legfontosabb, hogy próbáljuk a magunk, jézusi megfogalmazással kovász életének a hatásával a megsebzettséget – nem csak a hívők, de nagyon sok jóérzésű ember megsebzettségét –, azt a társadalmi közeget, amely körülöttünk van, a jó irányába formálni és alakítani.

Ennyi elegendő volna az iszlám mellett? Nem véletlenül támadták a keresztényeket, és nem a muzulmánokat, amely közösség lassan már olyan Nyugat-Európában, mint egy erős és áthatolhatatlan fal, amely lépésről lépésre közeledik.
– Amikor a muszlim híveket bántották, azok nagyon radikálisan ütöttek vissza, tehát gyávaságból támadják inkább a keresztényeket. De a keresztény ember soha nem lesz ilyen. A Krisztus tanítását megélni kívánó ember soha nem gondolkodik úgy, hogy nagyobb pofont adjon annál, mint amit kapott. Jézus szelíden, a szeretet evangéliumával igyekezett megváltoztatni a világot, és szerintem ennek hatása lesz most is. A jövőben más lehet az egyházképünk, változhat a jelenlét, de a krisztusi evangélium kovásza működik és hat a világra.

Mi magyarok kiállunk a kereszténység mellett. Hogyan tehetjük ezt a legjobban Szent István ünnepén?
– A kereszténység ereje nem csak abban mutatkozhat meg, hogy nagy hangon felszólalunk valami ellen, nagy hatékonysággal tiltakozunk. Az első keresztények ereje a vértanúságban rejlett. A vértanúk vére áldozattá vált, belőle új nemzedékek születtek a kereszténységben. A lélek világára nem feltétlenül lehet visszavezetni a mi fizikai világunk törvényeit. A fizikai világban erők és erőkarok működnek, a szellem világában ez másként történik. Amikor Szent István ünnepét üljük a mi városunkban különös jelentőséggel és pompával, az a célunk, hogy az emberek az üzenetre minél jobban felfigyeljenek, megértsék azt és befogadják. A legfontosabb üzenet az, hogy ránk bíztak egy értéket, kincset, amelynek őrzői vagyunk. De ezt a kincset nem csak őrizni, hanem használni is kell. Gazdálkodjunk ezzel a kinccsel, ezért felelősek vagyunk. Van, amikor beszélünk és tiltakozunk, de úgy gondolom, a mi dolgunk most az, hogy rájöjjünk, miként tudjuk a ránk bízott kincset a társadalom hasznára fordítani. Ha hagyjuk, hogy mindenki azt gondoljon, amit akar az emberről, a családról, abból csak zűrzavar és hamisság lesz. Nagyon jó volna, ha a keresztények egyre tudatosabban, hitvallásként élnék meg a hitüket. Ha én teljes szívemmel és lelkemmel keresztény vagyok, az tanúságtétel legyen. Az első magyar keresztény szent család élete ilyen volt, tele evangéliumi erényekkel. Nekünk ezt kell megértetni: akinek az a dolga, tegye szavakkal, de sokkal inkább életpéldával legyünk a kereszténység magvetői, a kovász, amely valamilyen újat, jobbat hoz létre.

Szent Gellért püspök is életpéldával élt, mártírhalált halt a hegyen, ahol ez történt. A Szabadság-szobor talapzatára ezért egy keresztet terveztek, ám ez azonnal kiváltotta a liberálisok támadását. Ismeri az elképzelést?
– Örültem, amikor láttam a tervet, hiszen Magyarországot a kereszt tartotta meg és a kereszt az, amely megtartja a jövőben is. Látjuk, hogy ahol feladják a keresztény értékeket és megpróbálnak valami újhoz, modernebbhez igazodni, ott pusztulás, fájdalom és harc születik. A woke-mozgalom boldog boldogtalan szobrait pusztítja, már odáig mennek, hogy nem illik orosz zeneszerzőket hallgatni, orosz írókat olvasni – ez téboly. Ahol azt mondják, nem fontos a család, ott valami nagyon komoly érték vész el. Egy helyzetben, amikor a gyerek eldöntheti, milyen nemű legyen, akkor is nagyon sérül, ha azt még maga nem fogja fel. Fontos tudnunk, hogy a keresztény értékek alapvető emberi értékek, ezeket pedig képviselni kell. Akár hívő, akár nem hívő valaki, megélheti ezt és ettől erősebb lesz. Babits írta: „A Régi jobb volt!” Nekünk ezeket a régi értékeket kell magunkba beépíteni és megőrzi.

Gyorsul a világ, a hatások gyengítik a hagyományos értékeket. A kereszténység tud ehhez alkalmazkodni?
– A változás mindig jelen volt az emberiség életében és az egyháznak, ha úgy tetszik, mindig versenyt kellett futnia. Nagy probléma a katolikus egyházban, de úgy gondolom, a többi keresztény egyházban is az utánpótlás hiánya. Kevesen vállalják a szolgálatot, de hála Istennek, azért vannak nagyon jó példák, sok közösség rendkívüli lelkesedéssel éli meg a hitét. Ez nagyon fontos és nagyon jó, de nem elegendő, még sok feladatunk akad. A keresztény ifjúsági élet koordinálása például jelentős kihívás, a munka elkezdődött, látjuk az eredményeket, de a nagy és átütő siker egyelőre várat magára.

A Katolikus Karitász elnökeként többször járt Kárpátalján. Fél éve, hogy erről beszélgettünk, a háború még mindig tart. Miként folytatják a segélymunkát?
– A Karitász tevékenysége változatlanul zajlik. Egészen Kelet-Ukrajnából fogadtunk és táboroztattunk olyan gyerekeket, akiknek az apukája meghalt a fronton, vagy maradandó, súlyos sérüléseket szenvedett a harcok során. Igyekeztünk néhány gondtalan hetet teremteni számukra és olyan kapcsolatokat építeni, amelyek talán a későbbiekben is megmaradnak. Eközben mi is mindig nagyon kellemes élményekkel gazdagodunk. Könnyű az egyes emberekkel egy húron pendülni, egymást megérteni, nagyobb gond, amikor ezt megpróbáljuk intézményi síkon megteremteni, más szintre emelni. Olyankor már látjuk a lehetetlenségeket, amelyeket az egész ország megtapasztal. Naponta ezreket fogadunk be, az ukrán állam mégis megpróbálja korlátozni az energiabiztonságot, igyekszik hazánkat mindenféle titkosszolgálati eszközzel, rágalmakkal lejáratni. A politikának léteznek eszközei ennek kezeléséhez, nekünk az a dolgunk, hogy a személyes úton menjünk tovább és megértessük, az egyik ember nem ellensége a másiknak. A hozzánk érkezők arra emlékezzenek, hogy ők nálunk csak jót és szeretetet kaptak. Mert csak ez gyógyíthatja be a sebeket.