Tippek ahhoz, hogyan őrizzük meg az almát akár tíz hónapon keresztül

Itt van az ősz, itt van újra, és megérett az alma. A termesz­téssel és a tárolással kapcsolatban két irány is van. A nagyüzemi termesztés egy előre kidolgozott technológia mentén jut el a rügyfakadástól a szüretig. Meghatározott permetszerek és tápanyag-gazdálkodási terv védi és növeszti a fát és annak termését. Ha eljön az ősz, indulhat a szüret, majd a tárolás a megfelelően temperált hűtőházakban, ahol nemcsak a hőmérséklet fontos, hanem a páratartalom is. Ezeken a helyeken csak ép, egészséges gyümölcsöt tárolnak, hiszen ez az egyik sarkalatos pontja a hosszú távú, akár 10 hónapon át tartó tárolásnak. A többi mehet feldolgozásra, léalma gyanánt, az élelmiszeriparba, vagy éppen pálinkának.

Ha valaki a saját kertjében termeszt almát, az nem mond le a kisebb, kevésbé szép, hullott, itt-ott ütődött szemekről sem. Az irány ugyanaz, vagy préselik italnak, vagy reszelik süteménybe, vagy lekvár, esetleg párlat lesz. Ám otthon nincs hűtőház, így ott más módon kell tárolni az almát, ami két csoporthoz is tartozó, komoly minőségromlásnak is kitett.

Az egyik az apadási veszteségek köre, vagyis, hogy a tárolás során mennyi nedvességet, ezáltal mennyi tömeget veszít a gyümölcs. Ezt a tényezőt leginkább a megfelelő szüreti idő kiválasztásával, és a hőmérséklet optimális beállításával tudjuk csökkenteni. Az apadási veszteség teljesen természetes folyamat, amely még a legmodernebb szabályozott légterű tárolóban is elérheti a 2 százalékot, míg normál légtérben a súlycsökkenés akár 5-7 százalék is lehet.

Végh Tibor Csókakőn termeszt négyféle almát. A szőlőtermesztéssel, borkészítéssel is foglalkozó gazda elmondta: – Mivel nem nagyüzemi szinten foglalkozom almával, így nem tárolom hűtőházban. Fedett, de szabad helyen tárolom a gyümölcsöket, és ha fagypont alá csökken a hőmérséklet, akkor letakarással védem őket. Ez a módszer jó nemcsak a fagy, hanem az apadás ellen is. A tárolási helyen túl a termesztett fajta is meghatározza az eltarthatóságot. A Gála és a Golden szinte minden évben sok nedvességet veszít a Mu­tsuhoz, illetve az Idaredhez képest.

Az apadási veszteségeken túl van egy talán még fontosabb tényező: a romlási veszteségek. Ezek élettani betegségekből, illetve gombás fertőzésekből származhatnak.

A taplófoltosság okai többnyire a nem megfelelő víz- és tápanyagellátásban keresendők. Kalciumnitrátos permetezéssel lehet tenni ellene.

A legismertebb talán a túlérett gyümölcsök esetén tapasztalható húsbarnulás, amely a héj alatt kezdődik. Nem csak esztétikai hiba, ugyanis később a hús megpuhul, szivacsos állományúvá és íztelenné válik. Ez a fajta betegség szállítás és tárolás során alakul ki. Ilyenkor a héj könnyedén lehúzható az almáról és az utolsó stádiumban a magház is megbarnul.

Az üvegesedés csak belülről látszik, ha az almát kettévágjuk. A szállítónyalábok áttetszővé válnak és később akár húsbarnulásba is torkollhat a probléma.

A héjbarnulás elsősorban a kevésbé érett felületen jelentkezhet, ám jó esetben megelőzhető a betegség, ha alacsony hőmérsékleten, szabályozott légtérben tároljuk a gyümölcsöt.

Még a kiskerttulajdonosok is találkozhattak már sajnos a moníliás rothadással, mely legtöbbször penészgyepes vagy feketerothadás formájában mutatja meg magát. A betegség a héjon telepszik meg és onnan jut be a sérüléseken át. Ha ez megtörténik, mindennek vége, mert a gyümölcs fényes fekete lesz, a hús pedig gumiszerűvé válik és nemcsak az adott példány van kitéve ennek, hanem a mellette tároltak is.

S hát ki ne látott volna olyan almát, aminél egy szúrt seb körül kör alakú, besüppedt folt látható, amely lassan kiterjed szinte az egész almára? Ez nem más, mint a Botrytis cinerea gomba okozta szürkepenészes rothadás.