Vajda János is részt vett hajdan a hajtásokon

A váli kultúrparkban szinte minden fa más, s az elnevezés is célzatos. Itt állt a leventeotthon, későbbi kultúrház, amit lebontottak, s kis ligetet alakítottak ki rajta. Ezt a helyet választotta kopjafája felállítására a Váli Vadásztársaság, az elődök emlékezetére. A hétvégi ünnepük zászlószenteléssel, koszorúzással, (vadász)baráti közös ebéddel – Zsirai Győző elnök reményei szerint megteremtett hagyomány. A nonprofit társaság 3300 hektár felett rendelkezik, tizenkilenc tagot számlál.

A kopjafán az elmúlt két évszázad helyi erdészeinek, vadászainak, sportvadászainak, vadőreinek neve olvasható, köztük Vajda Endréé, Vajda János költőnk édesapjáé. Az Ürményiek főerdészeként (akkor erdőkerülőnek mondták), vadászott is. Fia gyakran részt vett a hajtásokon, verseiben líraian szól a vaáli erdőről, gyermekkoráról. Zsirai Győző kötődései is messzire nyúlnak: nagyapja, Bornemissza Ferenc az Ürményieket követő Dreherek körerdészeként érkezett Válba. A család letelepedett, Móricz Zsigmond írónkat és barátait is kísérgette váli kiruccanásaikon Bornemissza. Szerették a helyiek, a szegényeknek is juttatott vadat, engedélyezte télen a faizást (a száraz fa gyűjtése). Hét unokája közül a lokálpatrióta Győző sportvadász lett.

A Magyarországi Kulturális Egyesület által alapított Hubertus kereszt arany fokozata kitüntetést nyújtották át Zsirai Győzőnek, az etikus közösségformáló vadászati tevékenységéért.

Bechtold Tamás polgármester Cserszilvásy Ákost, azaz Vajda Jánost idézte, aki ezen az álnéven írt erről az ősi szenvedélyről. Kis humorral hozzátette: a Váli Vadásztársaság kialakításakor „bőgtünk a területünk után, mint a bika, s őriztük azt, mint a bak”. Saját zászlót készíttettek a jeles alkalomra, amit Mészáros János címzetes apát szentelt fel. Egy lelőtt, fenyő- és zöldágakkal övezett halott őzbakot is megszenteltek a kopjafánál, szólt a vadászkürt.

Pechtol Lajos, a Fejér megyei vadászkamara titkára beszédében utalt a vadászat ellentmondásos megítélésére. Az állat- és természetvédők barbárnak és kegyetlennek tartják a vadászat feletti örömérzést, az állatok tudatos pusztítását, ám szükséges a vadállományok egyensúlyban tartása. Természetes ellenség híján elszaporodnak a dúvadak, s az ember térhódítása nyomán az élőhelyek és a vadon élő állatok arányát is szabályozni kell.