Az ötvenes évek munkatáboraiban szenvedőkre emlékeztek Fehérváron

A gulág emlékév a végéhez közeledik. A munkatáborok „nem”mindennapi élete a második világháború után Magyarországon címmel a Fejér megyében élő szociálantropológus, Sántha István, az MTA BTK Néprajztudományi Intézetének képviseletében tartott előadást nemrégiben a Fejér Megyei Levéltárban, az Ellenségkép és emlékezet a hosszú ötvenes években elnevezésű konferencián. Lapunknak a témában adott interjút.

– Minden alkut, egyezséget folyamatosan felrúgtak az őrök, ígérgettek a raboknak, ám ezeket rendszerint megszegték a táborokban – mondta Sántha István.

– Külön egysége volt az egykori pártfunkcionáriusoknak és kommunistáknak, amely szigorúan el volt különítve a tábor többi egységétől, ott más szabályok érvényesültek. Mint egy „elfekvőként” tartották fenn, hogy az ott raboskodó politikusok – akik megbicsaklottak egy-egy eset kapcsán, mert nem szolgálták ki a propagandát – bármikor aktivizálhatók legyenek. A kutató az oroszlányi bánya esetében konkrét részletekkel szolgált a rabok nehézségeit illetően: hat kilométerre éltek a munkatábortól, és ezt a távolságot föld alatt tették meg oda-vissza mindennap. A bányászok és rabok együtt, párban dolgoztak, egy bányász és egy elítélt. Likerecz József oroszlányi bányász együtt dolgozott az ötvenes évek elején a munkatáborba kényszerített rabokkal, és részt vett a munkatábor felszámolásában az 1956-os oroszlányi események során. Elmondása szerint nem a bosszú motiválta, hanem a polgári lakosság rabokkal való együttérzése.

A szabadulók különböztek a civilektől

A rabviseleteket illetően katonai egyenruhákat „dizájnoltak” újra, festették barnára, és hátán egy nagy, jól látható R-betűvel: régi ÁVH-s, orosz, francia, amerikai egyenruhákat szabtak át és hordtak.

Mielőtt kiengedtek valakit, az úgynevezett szabaduló szobában töltött néhány napot, az összes ruháját alaposan átvizsgálták, nehogy kivigyen valami fekete csomagot, azaz nem cenzúrázott üzenetet családtagoknak, barátoknak. Kényszerítették, hogy írja alá a papírt, mely szerint állampolgári esküt tesz arról: soha nem beszél az ott töltött időszak alatt tapasztaltakról.

A szabadulók feltűnően különböztek az átlagos polgártól. A viselkedésükbe beleivódott rab normák a mindennapi életüket mérgezték: többen sosem tudtak felszabadultak lenni, azt érezték, hogy állandó megfigyelés alatt vannak, gyakran saját magukat is kontrollálták, ezzel családtagjaikat is nyugtalanságba taszították. A börtönök folyosóit lefilcezték, az őrök puha talpú mamuszban jártak, hogy a rabok ne hallják őket – mondta Sántha István, aki harmincnyolc munkatábor anyagát tanulmányozta.

Meglepő módon, számára a beszámolók többnyire sikertörténeteknek hangzottak, hiszen ezek azoktól az egykori raboktól származnak akiknek sikerült nyugatra szökniük. A Szabad Európa Rádió munkatársai készítették ezeket az életút-interjúkat velük.

A magyar tábor vetekedett a szovjettel

Korrupt, szadista állapotok uralkodtak, ahol minden őr a saját beteges hajlamait élhette ki. Nőket, kiskorúakat, tíz-tizenkét éveseket is elvittek, sőt, gyakran születtek gyerekek a munkatáborokban. Ezek a gyerekek a megerőszakolt nők testében fogantak, ezáltal születésük után elvették őket az anyáktól, a gyermeküktől megfosztottak mentálisan súlyosan sérültek, egyesek közülük nem tudták feldolgozni a velük történeteket és megőrültek. A táborlakókon, egyébként tudtuk és beleegyezésük nélkül titkos orvosi kísérleteket végeztek, amelyek több esetben halállal végződtek.

A német lakosság, akiket Oroszországba deportáltak, 1950 körül érkeztek vissza hazánkba – folytatta Sántha István. A németek elmondták, hogy a szovjeteknél kevesebbet kellett dolgozni, de rosszabb volt az étel. A magyar munkatábort a németek rettenetként emlegették. Nem hetek, hanem dekádok voltak, azaz tíz naponként egy szabadnapot kaptak, de ezeken a napokon is a börtönparancsnokok vitték el őket privátban dolgozni. Az étel sohasem volt zsíros, és a tea nem volt édes. A nőkkel semmilyen kapcsolatot nem lehetett fenntartani, senkivel nem érintkezhettek.

Véget nem érő munka, fizetés, pihenés nélkül

Fizetést soha nem kapott senki. Az úgynevezett „spájzolásból” vett szalonna nagy érték volt, csak ételre lehetett költeni azt a keveset, amit kaptak, azt is csak elméletben. Csomagot sosem vehettek át, a hozzátartozók gyakran nem is tudták éveken keresztül, hogy hova szállították családtagjaikat.

A MTA-BTK és a NEB Vidéktörténeti Témacsoportja csoportja azon munkálkodik, hogy teljesen feldolgozhatóvá váljon ez a nyomással teli történelmi múlt – folytatta a kutató. – A tapasztalat azt mutatja, hogy az emberek hallgatnak, nem mernek beszélni. Problémákat konzerválunk, de a kibeszélés hatására válik feldolgozhatóvá a trauma. A múlt feltárása nehéz, mert az emberek nem mernek beszélni, jellemzően mélyen magukba temették a traumatikus élményeket. Problematikus népnek számítunk – vélte Sántha István –, egyensúlyt kell létrehozni a társadalomban, minden egyes egyén fejében. Egy-egy bakonyi vagy vértesi interjú során az emberek először megfélemlítve érzik magukat, majd megnyílnak, zokognak: Nem történik más, mint egy elfojtott családi trauma kimondása, abban a pillanatban feloldódik a fájdalom, és rádöbbennek, hogy minden sérelem elmondható, feloldható.