Beszélgetés Reszegi Imre Fejér megyei vezető mentőtiszttel a kinevezéséről

– A munka zöme mindenképpen azoknak a bajtársaimnak a vállán nyugszik, akik nap mint nap a betegellátásban vesznek részt. Én csak próbáltam ezt a munkát a mindennapokban támogatni, segíteni, irányítani egy kicsit, egyrészt szakmai oldalról, másrészt néha emberi oldalról, vagy a munkáltató oldaláról. Most annyiban változott meg mindez, hogy már megyei szinten dolgozom, és nem egy, hanem összesen tizenegy mentőállomás és egy irányítócsoport tartozik a kezem alá. Hasonló módon próbálom támogatni, segíteni őket.

Miért vállalkozott erre?

– Azt gondolom, abban, hogy előrelépjünk, hogy tudjunk fejlődni, irányt mutatni, mindenképpen van kihívás és motiváció. Nem lesz egyszerű, az biztos. Úgy vállaltam el ezt a pozíciót, hogy nekem nagyon jó helyem volt Dunaújvárosban. Közel tizenöt éve irányítottam a mentőállomást, és próbáltunk életet vinni a közösségbe, a városba. Sikerült tizenöt év alatt kialakítani azt az ismeretséget, a lakossági, vállalkozói, önkormányzati kapcsolatrendszert, amivel abszolút jól és önjáróan működött a mentőállomás. Ezt szeretnénk most Fejér megyei szinten is megvalósítani – székesfehérvári munkahellyel.

Felkérték, vagy jelentkezett?

– Ez egy pályázat volt, de természetesen a bajtársak, a mentőállomás-vezetők, a mi kis saját családunk segített ebben a döntésben. Javasolták, hogy próbáljuk meg, menjünk ebbe az irányba.

Nem is akarták visszatartani?

– Saját bajtársaim számára itt, Dunaújvárosban természetesen az lenne a legjobb, ha menne tovább ugyanúgy az élet, de így is folyamatos lesz a kapcsolatunk. Én nem veszítem el a dunaújvárosi kötődésemet, ugyanúgy a városban lakom, ide járok haza, ugyanúgy rajta tartom a szemem, meg a fél kezem a mentőállomáson, de ez egy másfajta kihívás, másfajta rendszerszemléletet kíván.

Lesz elegendő mozgástere?

– Azt gondolom, hogy mind a bajtársaimmal – ez a legfontosabb –, mind a közvetlen vezetőimmel sikerült olyan munkakapcsolatot kialakítani, hogy az, amiben önálló mozgásterem kell, hogy legyen, az megvan. Természetesen az sem titkolt dolog, hogy az Országos Mentőszolgálat egy kicsit félkatonai szervezet még mindig. Megvannak azok a hagyományok, amikhez lehet és kell is ragaszkodni. Ez nagyon fontos az Országos Mentőszolgálatnál, hogy a tradíciókat ne tapossuk le. Tartsuk meg, és legyünk rá büszkék, hogy ebben az évben hetvenéves az Országos Mentőszolgálat, és pontosan százharminc éves a szervezett magyar mentés. Tehát ragaszkodunk bizonyos tradíciókhoz, de azért tudomásul kell vennünk, hogy a 21. században élünk és bizonyos dolgokban alkalmazkodnunk kell az új kihívásokhoz, az új rendszerekhez.

Mi lesz az, amiért a legvérmesebben fog harcolni?

– Kormányzati és egyéb intézkedések segítették, hogy a dolgozók megbecsülése, konkrétan az anyagi megbecsülése az utóbbi években jelentősen javult. Nem érjük még el az európai uniós bérszínvonalat, de jelentős bérfejlesztés történt. Ez forintokban is érezhető, hiszen a bajtársaink ezt meg is kapták. A legfontosabb emellett természetesen az erkölcsi megbecsülés növelése. Akár önkormányzati díjak, kitüntetések alapítása – tehát az erkölcsi megbecsülést is növelni kell. Mindemellett ahol lehetőségünk van, akár külső támogatók, szponzorok bevonásával, vagy bármilyen más forrásból érkező támogatással, igyekszünk jobbá tenni a bajtársaink életét. Például legutóbb Bicskén sikerült vállalkozói támogatással a mentőállomásra eszközöket vásárolni. Ha ezzel a komfortérzetüket csak egy kicsit is javítani tudjuk, ha lehetőséget adunk arra, hogy közösségi programokon vegyenek részt, mondjuk éves mentőtalálkozókon, akkor előbb-­utóbb összekovácsolódik a csapat.

Akkor nagyobb baj nincs az eszköz- és emberállományban?

– Mondhatjuk úgy, hogy nincs baj, de van munka. Mindenhol, és főleg egy ilyen nagy létszámú szervezetnél, mint az Országos Mentőszolgálat, van némi fluktuáció, Fejér megyében is. Nálunk is vannak bajtársak, akik elmennek, és a tevékenységüket pótolni kell. Új embereket kell felvenni, betanítani. Ez okoz néha némi nehézséget, de éppen azon dolgozunk, hogy ezeket a szervezet működése ne érezze meg, folyamatossá tegyük a betanításukat, hiszen őket azért meg kell tanítani a mentés fortélyaira, és minél hamarabb hadra foghatóan szolgálatba állítani. Tehát van munka, de abszolút nincs baj.

Nem fog hiányozni önnek a kivonulás?

– Nem, mert én továbbra is kivonulok. A feladataim közé tartozik, hogy irányítsak, ­segítsek egy megyét, emellett viszont természetesen nem mondok le arról a hobbimról, hogy mentőzzek. Úgy egyeztünk meg a feletteseimmel, hogy ezt itt Dunaújvárosban, a saját területemen teszem meg. Éppen holnap leszek éjszakás, ugyanúgy dolgozom tovább. Ez nemcsak a saját kedvtelésem, hanem nagyon fontos és előírás is, hogy szakmailag tudjunk irányt mutatni. Nagyon nehéz úgy elszámolni a bajtársakkal, ha azt mondják, hogy „Főnök, te akarod megmondani, hogy mit csináljunk, amikor tíz éve nem láttál beteget?”. Ez egy felelősség is. Mert abban a havi néhány műszakban, amikor az esetkocsin ülök, és ugyanúgy dolgozom velük, akkor igenis muszáj megmutatni, hogy mi a szabályos, jó eljárás. Csúnyábban megfogalmazva, nekem nincs megengedve, hogy hibázzak. A példamutatás az, aminek hibátlanná kell tennie a kivonulást.

Úgy látom, nem fél a kihívásoktól.

– A gyáva ember fél. Ha ­féltem volna, akkor nem ­kezdek bele. Akkor nem adom fel az egyébként jól kialakított, Dunaújvároshoz kötődő kapcsolatrendszeremet és viszonylag kényelmes életemet. Ahhoz, hogy jobbá tegyük a megye működését, a magunk kis közösségét, kell egyfajta elszántság és következetesség. Folyamatosan dolgozom azon, hogy megpróbáljuk kialakítani azokat a kapcsolatrendszereket, amelyek a folyamatos működéshez szükségesek, és ebben eddig nagyon pozitív és kezdeményező társakra találtam. Értem ez alatt a közvetlen vezetőimet, a megyei katasztrófavédelem igazgatóját, a megyei rendőrkapitányt, de a megyében működő kórházak igazgatói is pozitívan álltak hozzá. Ha a mindennapokban is ilyen jól fog működni, akkor nyugodtan hajtom álomra a fejem, de addig még sokat kell dolgozni.