Nádasdladány díszpolgára lett gróf Nádasdy Borbála

A jelmondat első apostoli királyunk, Szent István hitvese, Boldog Gizella veszprémi kápolnájának oltárán olvasható, és jól tükrözi Borbála asszony hitvallását. Jog- és birtokfosztás, a társadalmi megbélyegzés, a megaláztatás, az emigráció sújtotta őt, melyek után mégis képes volt újra felépíteni az életét, és jelentős sikereket elérnie nemzettudatának, kitartásának és életszeretetének köszönhetően.

A nádasdladányi önkormányzat képviselő-testülete Nádasdladány Díszpolgára címet adományozott gróf Nádasdy Borbálának. A kitüntetett a napokban vette át díját a községházán, mert a falunapi ünnepség idején éppen Franciaországban tartózkodott.

Nádasdy Borbála a Nádasdy-család leszármazottja, gyermekéveinek meghatározó helyszíne volt Nádasdladány, könyveiben kiemelkedő szerepet szán a faluban eltöltött időnek, a famíliának, a kastélynak és parkjának, az itt élő embereknek – hangsúlyozta méltatásában Varga Tünde polgármester. Rendszeresen visszajár, és részt vesz a kastélyban tartott rendezvényeken, támogatja a Nádasdy Alapítvány munkáját, jó kapcsolatot ápol a településsel és az önkormányzattal. Könyveivel hozzájárul a falu hírnevének öregbítéséhez, a kulturális programokon való részvételével pedig a társadalmi élet színvonalának emeléséhez.

Gróf Nádasdy Pál és felesége, Augner Antónia Lepsényben élt és gazdálkodott a második világháború előtt. A grófkisasszony, Borbála felhőtlen gyermekkora hamar tovatűnt, előbb a háború borzalmai, majd az új hatalom következetes rombolása keserítette a mindennapokat. A család először az alsóperei vadászházban húzódott meg, majd a kitelepítés Balatonalmádiba űzte őket. Egyetlen fegyverük a büszkeségük volt. A 17 éves lányt 1956 tragédiája nagy kalandra vezérelte.

Nádasdy Borbála írónővel (korábban balettmester, színésznő) életéről, könyveiről több alkalommal beszélgettünk már. Párizsban mint pénztárosnő, fogorvosi asszisztens, fotómodell és eladó is dolgozott, még hullákat is mosott – árulta el egyszer nekem. Könyveiben kiírta magából a nehéz éveket, a fájdalmat, talán mások helyett is.

Most, a díszpolgári cím átvételekor három évvel ezelőtti hazaköltözéséről faggattam. Ötvennyolc év emigrációt követőn költözött vissza Magyarországra. Férjével, Jean Poyeton építésszel Veszprémben vásároltak lakást, egy 1900-ban épült szecessziós stílusú házban. Párja két éve költözött el e földi létből, magyar földben lelt örök nyugalomra.

Az írónő annak idején politikai menekültként talált hazára Franciaországban, kíváncsiságomra naprakészen fejtette ki: meggyőződése, hogy a mostani migránsok közül többen nem a közvetlen életveszély, hanem a jobb élet reményében érkeznek Európába. Nem titkolta: beláthatatlan következményei lehetnek az új népvándorlásnak, s már Nyugaton is kezdenek ébredezni az emberek.

– Magyarnak lenni nagy kaland – idézte most is önmagát Borbála asszony. – A hazaszeretet nem frázis. A nyelv megtartó erő, én itt írok Magyarországon. És sehol másutt nem mondhatom el, csak itthon: Együnk egy lángost, fokhagymásat!