Waldez, a csákvári cowboy

Az előadás nem is helytálló kifejezés, hiszen Varga László nem előadott, hanem mesélt: saját magáról, munkájáról, életútjáról, versenyeiről, tapasztalatáról. Arról, hogyan lett ő itt, Magyarországon vérbeli cowboy, pedig sosem járt Amerikában. Ellenben kicsi kora óta a lovak jelentetik számára a világot. Először édesapja meséiben, amelyeknek ő volt a főhőse, vágtatott arab telivéreken, és élte át a legkülönfélébb kalandokat. Később a suliban, míg a többiek fociztak, ő a combját csapkodva nyargalt a pálya szélén. Aztán valódi lóra váltott. Tatán pedig ló- és általános állattenyésztőnek tanult. Közben az évek során rengeteget olvasott a lovakról és a cowboyokról. Megismerte a történetüket, az életüket, a munkájukat. Így tudta meg azt is, hogy az 1848–49-es szabadságharc Amerikába kivándorolt katonái is hozzátették a magukét a cowboy hagyományokhoz, sőt Varga László azt állítja, a tiszafüredi gombos nyereg az alapja a cowboynyergeknek.

Ő maga első marhahajtói tapasztalatait a Csákvárhoz közeli Móric-majorban szerezte, ahol egy barátjával cowboy módjára hajtotta az állatokat, miközben azt játszották, a cowboyok híres városába, Dodge Citybe tartanak. Akkor még nem tudta, hogy marhapásztornak lenni nagyon is komoly, embert próbáló munka. Sőt, életforma. A cowboy magányos ember, legközelebbi és legjobb barátja a ló. A cowboyokról rengeteg legenda, később számos film született, ám ezeknek nem kell mindent elhinni: a marhapásztorok tulajdonképpen szegénylegények voltak, akik életük nagy részét úton töltötték, hogy az USA déli államaiban tenyésztett marhákat a több száz, akár ezer kilométerre lévő piacokra hajtsák. Ruházatuk éppen ezért igen praktikus volt – mindennek megvolt a szerepe. A kabáton és a mellényen lelógó rojtok levezették az esőcseppeket és elhajtották a legyeket, amiből az állatok közelében igen sok volt. Pisztolyt is hordtak, de azt csak a csordára leselkedő farkasok vagy pumák ellen használták, így nem is voltak olyan kitűnő céllövők, mint a filmekben. Jellegzetes ruhadarabjuk a kalap, amely védte a fejet az esőtől és a napsütéstől, valamint a csizma. És persze ott van még a lasszó, amelyen a sodrás iránya határozza meg azt, hogy jobb- vagy balkezes kivitel.

Egy jó cowboy több mindenhez értett, hiszen a hosszú úton sok váratlan helyzet állhatott elő. Varga László – lévén maga is marhapásztorként keresi a kenyerét – is megtanult többek között patkolni és marhát körmözni. Elkötelezett cowboyként pedig a hazai westernlovaglás egyik meghonosítója, aki számos versenyen és versenyszámban aratott győzelmet az évek folyamán. Magáról többek között ezt mondta: „Állítólag legenda vagyok, de ez nem igaz. Külsőségekben cowboy vagyok, de lélekben inkább indián.”