Kákics nőtt az ecuadori Egyenlítőn

A spanyol hódítók 1533-ban az Inka Birodalom északi központját találták itt, de a szó szoros értelmében nem tudták meghódítani, mert Ruminahui, az őslakosok hadvezére a fosztogatók elől inkább felgyújtotta. Így vagy úgy, de a város prekolumbián korszaka leáldozott. 1534-ben Diego de Almagro újraalapította Quitót, a város irányítását az európaiak vették át.

Hódítók és meghódítottak

Az ország többségben lévő mesztic lakossága egyaránt tisztelettel adózik az inka, illetve az inkák előtti indián kultúrák és a spanyol gyarmatosítók előtt is. Ők egyszerre érezhetik magukénak a prekolumbián és a spanyol múltat is. Az utcatáblákat nézegetve gyakran látni hódítókról és meghódítottakról elnevezett utcákat, nemritkán egymás mellett. E két forráság vize egy patakként csörgedez tovább az ecuadori mesztic lakosság ereiben és határozza meg identitását, kultúráját.

Utunk során egyik délelőtt az Ecuadori Kultúra Házába látogattunk. Ez az intézmény az országban működő összes művelődési ház központja és irányítója. Egy kis műsorral kedveskedtünk koncertkörutunk szervezőinek, ami végül közös táncba torkollott. Ezután a város egyik legújabb múzeumában, az óvárosban található Museo Escuela del Pasillóban adtunk egy rövidke műsort. Ez az intézmény egy zenei műfajt állít a középpontba: a 19. századi gyökerekkel rendelkező, túláradó érzelmeket kifejező, elégikus pasillót. A múzeum egyben iskola is. Igazgatója, Mario Godoy Aguirre elmesélte, hogy a pasillo műfaja már-már az ecuadori zenei paletta perifériájára szorult, amikor állami támogatással létrehozták ezt az intézményt. Most pedig már több mint háromszáz zenélni tanuló diák jár ide délutánonként.

A gyarmati korszak emlékei

Az óvárosban járva lépten-nyomon ránk köszönnek a gyarmati korszak emlékei, templomok sokasága hirdeti a múltat. E város büszkélkedhet Latin-Amerika legjobban megőrzött történelmi központjával, ezért 1978-ban joggal kapta az UNESCO Világörökség kitüntető címet. A Szent Ferenc téren található a gyarmati időszak legnagyobb, spanyolok által épített épületegyüttese, a Szent Ferenc-székesegyház, amelyet a 16. században egy inka palota romjaira építettek rá. Az óváros palotái tanúskodnak arról, hogy a gyarmati korszakban az arisztokrácia képviselői itt laktak Quito belvárosában.

Húsz éve jártam itt, ezalatt az óváros megszépült, nagyobb a tisztaság és rendezettebbek a parkok, de az utcai kavalkád nem változott semmit. Az utcákat járva mindenhonnan autóduda hallatszik, árusok kínálják portékáikat, cipőpucolók szeretnék néhány aprópénzért szebbé tenni a cipőinket, és utcazenészek szórakoztatják az összeverődött tömeget.

Este az Ecuadori Kultúra Házában léptünk fel hatalmas sikerrel. Magyar népzenei műsorunk ráadásaként helyi dallamokkal leptük meg a közönséget. A hatás leírhatatlan volt.

Kalandos tömegközlekedés

A reggeli guajava gyümölcslé felhajtása után elindultunk mai úti célunk, az Egyenlítő emlékmű felé. A quitói közlekedés kevéssé hasonlít az otthon megszokotthoz. A forgalmas főutak túloldalára szinte születni kell, de ha a gyalogos elég bátor és kilép az útra, többé-kevésbé megállnak az autósok. Úgy tűnik, hogy az itteni járműveken a két legfontosabb dolog a duda és a fék. A buszmegálló felé tartottunk. Húsz éve még csak a felső kategóriás buszjáratoknak voltak megállói, a többiek bárhol megálltak vagy lassítottak, ha az utazni vágyók intettek a sofőrnek. Ma azonban már a megállókban, libasorban állva várják a buszokat a leendő utasok. Az egyik kereszteződésben a működő közlekedési lámpák alatt – nagyokat kiabálva és füttyentve – egy hús-vér rend őr is irányította a forgalmat. Állandó hangulatfelelősünk, a tusnádfürdői Böjte Csabi azt mondta erre, hogy a rendőr a lámpa színeit kiáltja az autósoknak. Buszos utazásunk során kóstolót kaptunk a helyi tömegközlekedésből: a bőrünkön tapasztaltuk, hogyan közlekedik a tömeg. Amikor az ember már azt hiszi, hogy többen nem férnek el az aurájában, kiderül, hogy mégiscsak van még ott hely. Mint a heringek a konzervdobozban, úgy álltunk egymás mellett a buszon, de a fagylaltot, csokoládét és különböző csodaszereket hangosan kínáló vándorárusoknak mégiscsak sikerült átverekedni magukat rajtunk.

A Föld északi és déli féltekéjét elválasztó Egyenlítő – latinul Equator – nevét viseli az Egyenlítői Köztársaság, vagyis Republica del Ecuador. A főváros központjától északra, mintegy 25 kilométerre található a Mitad del Mundo, azaz a világ felezőjének monumentuma. Az első emlékművet, amely a mainak helyén állt, 1936-ban állították annak a francia geodéziai missziónak a 200 éves évfordulójára, amely először kimérte a 0. szélességi kör pontos helyét. Tiszteletre méltó teljesítmény, hogy az akkori technikai eszközökkel csak 240 métert tévedtek. A mai GPS helymeghatározó technika ennyivel északabbra lokalizálja az Egyenlítő vonalát. Mindez nem zavarja a turistákat, akik a felfestett vonalra állva úgy vélik, hogy egyik lábukkal az északi, másik lábukkal a déli féltekén tartózkodnak.

A szürettől a csokoládékészítésig

Az emlékműben berendezett néprajzi kiállítás az ország őslakos kultúráit mutatja be az idelátogató turistáknak, de ezt sajnos most felújítás miatt nem láthattuk. A citromsárgán virágzó tecomafák, eukaliptuszok, araukáriafenyők és pálmák tarkította park számos múzeumnak ad helyet. A főváros gyarmati korszakáról szóló kiállítástól a kakaómúzeumig sokféle látnivaló várja az érdeklődőket. Utóbbiban a kakaótermésből frissen kivéve megkóstolhattuk a kakaóbabot körülvevő édes-savanykás, fehér gyümölcshúst. A kiállítás követi a magok útját a szürettől a csokoládékészítésig.

Este Quito óvárosában, a Museo Escuela del Pasillóban moldvai és gyimesi táncházat tartottunk. Óriási jelentőségű volt ez az esemény, ugyanis itt nincs ilyen jellegű szórakozási forma. Az intézmény igazgatója, a korábban már említett Mario Godoy Aguirre népzenekutató, a Magyarországon látott módszert szeretné itt is megismertetni az emberekkel. A hagyomány csak akkor marad fenn, ha van mondanivalója a mindenkori jelen számára. Ha fennmarad, az új kontextusban aktualizálódik és megváltozott jelentéssel épül be a jelenbe. A magyar táncházak mintájára itt is kialakulhat egy helyi hagyományokon alapuló, közösséget és identitást erősítő, nem utolsósorban szórakoztató szabadidős tevékenység. Ezt szeretné Mario, és jó volt látni, hogy sokan vannak, akik nyitottak erre.