Örökre elhajózott a kapitány, Koós János

Koós János 1937. november 21-én az erdélyi Gyergyószárhegyen született Kupsa János néven. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola után a Zeneművészeti Főiskolán oboa szakon végzett. Az Országos Pénzügyőr Zenekar tagja volt 1957 és 1960 között, majd ezután indult táncdalénekesi karrierje.

A táncdalfesztiválokon hatalmas közönség- és szakmai sikert aratott – három fesztivált megnyert –, legemlékezetesebb dala a Kislány a zongoránál. Felesége az énekesnő Dékány Sarolta, lánya Réka énekes-színésznő, és Gergő fia is a családi hagyományt folytatva a zenével foglalkozik.

Örökzöld slágerei: Annyi ember él a földön, Én, aki nála jártam, Kapitány, Mondjátok meg Máriának, Nem vagyok teljesen őrült, Sír a telefon. Koós János megkapta az Artisjus zenei életműdíját, a Hungarotontól életműlemezt vehetett át. Fél életét kísérő­zenekarával, az Express együttes tagjaival töltötte. Solymos Tónival beszélgettünk, emlékeztünk.

– Valahányszor kint ülök magányosan éjszaka egy vadászlesen, a csillagos eget kémlelem – mondta, miután ő is értesült Koós János halálhíréről. – El vagyok ámulva a végtelen kézzelfogható érintésétől, a megfejthetetlen világmindenségtől. És az ember lelke elszomorodik, a szíve összeszorul, és semmit nem ért. Hogy van ez? Miért vagyunk itt? Mit teszünk ezen a csöpp bolygón? Mi lesz utánunk? Amíg ezen gondolkodunk, szinte félve, addig még tudjuk, hogy vagyunk. És azután? Némaság, mint a fent ragyogó több millió csillag magányos némasága. A csillagok újraélesztik lelkünkben szeretteinket, az emlékeket. Társainkat, barátainkat, akik már ott vannak. Velük. És az üzenő csillagok száma egyre csak nő. Mindig az utolsó fáj a legjobban. Azt mindenki tudta, hogy majd! Majd egyszer! De hogy ilyen gyorsan? És pont a Janit? Pont őt, aki mindenkinek hiá­nyozni fog! A Jani. Koós János nem egyszerű halandó volt (milyen kegyetlen ma ezt kimondani, hogy volt!), hanem egy igazi egyéniség. Sőt! Egy „jelenség”.

Mit értesz ez alatt?

– Azok közé tartozott, akik megjelenésükkel, megszólalásukkal, egész életvitelükkel már életükben „mítoszt” alakítottak ki maguk körül. Hány ezer előadáson, hány ezer ember előtt bizonyította állandóan azt az erőt és képességet, mellyel mindenkinek jó hangulatot, jó kedvet csinált! Kiszakította a közönséget a hétköznapok gondterhes darálójából, és felemelte őket magához – a színpadra! A színpadi hangulathoz, amikor az ember mindent elfelejt, és csak a pillanat örömének adja át magát. Ehhez nagyon értett. Több mint hatvan évig jelen volt a könnyűzenei életben, ott lebegett a térben, mindig gondolni kellett rá, és beszélni kellett róla.

Úgy tudom, ti különös kapcsolatban voltatok…

– Ez még a különösnél is különösebb. Testvérek voltunk! Koós és az Express. Szállóige. Kapcsolódott hozzánk Hofi, Kovács Kati. Igen, ők kapcsolódtak az arany maghoz. Ezzel zárt lett a csapat. Millió hazai és külföldi előadás. Kis kultúrházaktól a stadionokig. Olyan idők voltak, hogy az ember elképzelni sem tudta, hogy változhat vagy elmúlhat. Írtunk neki egy dalt: „Jani, te Jani, oly nagy a világ! Minek búsulnál!” Büszke és boldog voltam, amikor a jó hetvenen felüli Express eljátszhatta neki ezt a dalt 2018. március 9-én a MOM-ban, a 80. születésnapi gálaelőadáson. Elkezdtük, ő bejött, hátrafordult, és valami nagyon csillogott a szemében. Én tudom, hogy mi. A fiatalon megélt sikereinknek az összessége és minden emléke.

És a hétköznapok?

– Természetesen én csak azokról a hétköznapokról tudok mesélni, amit együtt töltöttünk. Na ezek nem voltak hétköznapok! Ünnepnapok voltak. Előfordult, hogy csak úgy átmentünk hozzá Silye Attilával, a basszusgitárosunkkal, csak beszélgettünk és vörösbort ittunk. Volt, hogy lejöttek a kis házunkba a Bakonyba, foci, éneklés, bogrács, vörösbor. János a zenész-jéghokiválogatottban kapus volt. Egyetlen nagy trükkje volt: jött az ellenfél csatár, ő az ormótlan kapusszerelésben keresztbe feküdt a kapu előtt. Ember nem ütött gólt. Ja, utána vörösbor. A színészválogatottban is ő volt a kapus, én a balhátvéd. 15-20 alkalommal játszottunk a Népstadionban telt ház előtt. Egyszer egy újságíró focista vitte kapura a labdát, a Jani futott elé, felszedte. Én meg, ahogy rohantam hátra, úgy láttam, mintha bántotta volna a Janit. Azzal a lendülettel szegény Thékes Pista barátunknak irtózatosat rúgtam a fenekébe – büntetésből. Jól sikerült, beesett a kapunkba. Meg is kaptam érte a büntetést: Buzánszky Jenő (ő volt a játékvezető!) tíz fekvőtámaszra ítélt a saját tizenhatosunkon. Hetven­ezer ember számolta: 8-9-10! Óriási ováció. A SZÚR után bankett, Aradszky táncolt az asztalon, Jani disznó nótákat énekelt, és vörösbor.

Mesélj valamit az egykori szov­jetunióbeli fellépésekről!

– Évtizedekig jártunk oda Janival, aztán szólóban. Szédületes kalandjaink voltak. Ungvártól Vlagyivosztokig nem volt olyan kis- és nagyváros, ahol mi nem léptünk fel. Olyan népszerűek voltunk, hogy keresztnévről ismertek minket. Úgy ünnepeltek minket ott, mintha a Beatles jött volna mondjuk Magyarországra. Több mint háromszázszor repültünk belföldi orosz légi járatokon. El tudod képzelni? Mert ép ésszel lehetetlen. Felszálltunk mezőkről, gyulladt ki gép alattunk, összetört a cuccunk – minden volt. Egyszer egy kaukázusi legelőre értünk jött „a” repülő. Meg kellett néznünk közelről, mert ilyet csak első világháborús filmeken láttunk. Dupla szárnyú, és vászonnal volt borítva. Jani a mutatóujjával megbökte: az tövig beszaladt a gép testébe. Mondtuk neki: – Jani, ne csináld, a végén felszakad az egész oldala. És felrepült.

Aztán valahogy le is szállt, megúsztuk! Külön fejezet az orosz barátok. Nyíltszívű, kedves emberek, mindent odaadtak volna annak, akit szerettek. Janinak különösen nagy barátja volt Joszif Kobzon, a Szovjetunió egyik legnépszerűbb, legjobb énekese. Felsőbb kapcsolatai miatt mindenhova volt bejárása, ismeretsége, mindent megszerzett nekünk is, olyan dolgokat, melyekről hétköznapi emberek nem is álmodhattak. Például whiskey-t és cseh sört. Aztán a moszkvai műsorok a Luzsnyiki jégstadionban egy héten át, 15 ezer ember előtt, nem mindennapi érzés! Utána irány a moszkvai éjszaka. Joszif segítségével belecsöppentünk az orosz felső tízezerbe (inkább ezer), buli buli hátán. Vodka, kaviár, pezsgő. Egyszer a szállodánktól legalább húsz kilométerre véget ért a parti, lehetett vagy hajnali három óra. Lementünk a kihalt, sötét utcára. Innen hogy megyünk haza? Mobiltelefon még sehol. Hajnali fél öt felé jön egy teherautó, a Jani – egy életem, egy halálom – kiugrott elé. Megállt, nagy káromkodva kiszállt a sofőr. Ott álltunk, és könyörögtünk, hogy vigyen el a szállóig. Egyszer csak felkiált a sofőr: – János Koós? Da? Express? Oj, kak harasó! Megismert minket, és az ülés alól azonnal elővett egy üveg vodkát! Zdaróva! Ott helyben megittuk. Vele együtt. Hát – ilyenek voltak. Szép életünk volt.

Üzennél valamit a Jóistennek?

– Zenekarommal üzennénk! Ha a Jani testvérünk eléje kerül, vegye oltalmába, ölelő szeretetébe, és adjon meg neki minden szépet és jót, mert nagyon megérdemli. Nagyon jó ember. Volt.

***

Koós János megyénkhez is kötődött. Egy évtizeddel ezelőtt Fülén vásárolt egy házat, s amikor csak tehette, ott töltötte napjait. Gyakran járt a fehérvári piacon is, ahol a kofák előre köszöntek neki, s Janinak mindenkihez volt egy-két kedves szava. Amikor környékünkön fellépett, felkerestem, egy karton móri ezerjóval. Szerette a bort.

Mi pedig őt szerettük! Isten veled, Jani!