Kihívóként érkezett, bajnokként távozott Dominikáról az agárdi Kása András

Mesélnél egy kicsit nekünk a kezdetekről? Hogy indult számodra a verseny?

– Amikor bekerültünk a versenybe, volt egy vacsoránk kiutazás előtt, ahol Palik László várt minket, és mindenkit kikérdezett a céljairól, elképzeléseiről, érzéseiről. Kihívóként fogalmunk sem volt, egészen a Dominikára való megérkezésünkig, hogy kikkel is fogunk versengeni. Annyit árultak csak el, hogy bajnokok lesznek, sőt celebeket, sztárokat is emlegettek, így izgatottan próbáltuk találgatni, hogy kikről is lehet szó. Aztán amikor megérkeztünk a helyszínre, és felállt a két csapat, ledöbbentem, amikor megláttam Ungvári Miklóst vagy a velem majdnem egyidős Fodor Rajmundot (akivel mi ketten képviseltük a versenyben az idősebb korosztályt). Éreztem, hogy kemény harcok várnak ránk.

A műsor elejétől kezdve próbáltuk a legjobb formánkat hozni, úgy gondolom, hogy mi, a kihívók egy nagyon erős csapatot képviseltünk. Elindultak a versenyek, mi pedig mentünk, mint a gépek, emberfeletti teljesítményt nyújtott mindenki. Amikor idehaza visszanéztem felvételeket, csak ámultam, hogy micsoda energiával hajtott, küzdött a csapatunk, hogy megmutathassuk, hétköznapi emberek is helyt tudunk állni egy ilyen versenyben.

A rajtnál nagyon sok mérkőzést mi nyertünk, ha jól emlékszem, nyolc napon keresztül sikerült diadalmaskodnunk a bajnokok felett. Aztán eljött a pillanat, amikor ők is kezdték megérezni a játék ízét, egyre izgalmasabb futamok születtek, majd felülmúltak minket. Itt jött ki, hogy jóval rutinosabb sportemberek, jobban tudtak tartalékolni az energiájukkal, összeszedettebbek voltak, valamint Dombi Rudolf személyében volt egy csapatkapitányuk is, igazi összhangban tudtak dolgozni.

Őszintén megmondom, én kicsit kilógtam a sorból, hiszen egyedüli hobbisportoló voltam a mezőnyben. Ezt sokan, mint utólag megtudtam, nem is akarták a nézők közül elhinni, látván az eredményeket.

Hogy készültél fel a megmérettetésre?

– Miután jelentkeztem a játékra, az interneten megnéztem pár külföldi adást, hogy milyen pályák lesznek, nyújtógyakorlatokat végeztem karra, lábra, hogy rugalmasabbak legyenek az ízületeim, sokat bicikliztem, körbetekertem a Velencei-tavat, volt, hogy egymás után kétszer is. 74 kg-ról 72-re fogytam, hogy minél könnyebben bírjam a saját súlyomat.

Heti 2-3 napot edzettem, de ilyenkor 1,5-2 órákat az agárdi Katlanban. Futottam, erőnléti gépeket használtam. Próbáltam gyakorolni, hogy futásból hirtelen guggolásba váltsak, majd vissza, hiszen ebben a versenyben főként ez volt a kimerítő: futsz, felállsz, kúszol, vízbe ugrasz, újra futsz. A fizikai tréningeken túl azonban még fontosabb volt, hogy fejben is felkészüljek az előttem álló feladatokra.

Mennyire volt nehéz a hétköznapi életből hirtelen egy olyanba csöppenni, ahol kamerák rögzítették minden mozdulatod, komplex forgatókönyv volt arra, hogy mikor mi fog történni Veled?

– Nagyon könnyen alkalmazkodtam a kamerákhoz, nem foglalkoztam velük, ki tudtam őket zárni. Az akklimatizálódástól jobban féltem, hiszen öt óra eltérés volt a mi időnkhöz képest. Mindemellett nem kaptunk semmi olyat, ami egy sportműsorban nem fér el, holott otthon akár a mindennapod része. Vegyük például a kávét. Azt gondolom azonban, hogy ennek így is kellett lennie.

Egyedül attól féltem, hogy fájni fog a fejem, de az első éjszaka után rögtön jókedvűen ébredtem, nagyon vártam már, hogy versenyezzünk. Hét óra körül jött a reggeli, utána volt időnk kisebb forgatásokra, majd indultunk a pályára. Tizennyolc pálya volt felállítva, ebből tíz volt a dzsungelben és nyolc az óceán partján. Azt sosem tudtuk, hogy éppen melyikre tartunk, az mindig a buszban derült csak ki. Első látszatra mind olyanok voltak, mint egy hatalmas játszótér, aztán rájöttem, hogy egy 14 méteres csúszdát látunk, ami egy három méter mély medencében végződik, mi pedig abba fogunk belecsattanni. Szóval azért játéknak közel sem nevezhető az, amilyen megmérettetésben részünk volt, komoly kihívás volt minden nap.

Hogy viselted Te, illetve a családod, hogy ilyen hosszú időre nélkülöznötök kellett egymást?

– Ugyan a család engem tudott követni, én semmit sem tudtam az itthoni dolgokról. Úgy indultam el a versenyre, hogy párom azzal biztatott, ne az itthoni dolgokra összpontosítsak, hanem a kinti játékra. Szedjem össze magam fejben, itthon minden rendben lesz. Szerencsés vagyok, hogy olyan párom van, aki mindig feltalálja magát. Ennek ellenére pótolni egy szülőt egy másik szülő nem fog tudni soha, de szerencsére nagy az összetartás, emellett pedig van egy nagyon jó barátom, aki mindenben támogatta a családomat, és biztosított arról, mielőtt nekivágtam a versenynek, hogy semmi miatt sem kell aggódnom.

Ezt a lehetőséget úgy fogtam fel, hogy nem csak versenyezni, de dolgozni is megyek. Korábban is voltam már távol a családtól, hiszen Németországban dolgoztam, akkor viszont minden nap tudtunk telefonon kommunikálni. Sajnos a verseny során erre nem volt lehetőségünk, de kitaláltunk erre is egy megoldást. Sokan mondták nekem, hogy a verseny során mindig az ég felé mutogatok, a mellkasomat ütögetem és a kamerák felé mutatok. Ezek voltak azok a jelek, amivel én haza tudtam üzenni a családnak. Ezzel üzentem nekik, hogy hiányoznak, nagyon szeretem őket és minden rendben van. Tartsanak ki, én is itt vagyok és átjön minden olyan energia, ami szükséges ahhoz, hogy végig tudjam vinni ezt a játékot.

A család hétfőtől péntekig látott, szurkoltak nekem, kisfiam mindig kiabált a műsor kezdetekor. Nagyon nehéz volt mindannyiunk számára. Mindig úgy indultam el egy pályára, hogy engem most a gyermekeim, a családom, a barátaim látni fognak, tehát egy olyan teljesítményt kell nyújtanom, amivel nem hozok szégyent rájuk és büszkék lehetnek rám. Ez valamennyire megnyugtatott.

Nehezebb inkább az esti órákban és reggel ébredés után volt, amikor hiányzott, hogy nem bújhatok oda a családomhoz, nem tudom megölelni őket vagy puszit adni nekik. Ellenben kezdődött a nap, hozták a reggelit és lassan indultunk versenyezni, így ki kellett tisztítani a fejemet és semmi rosszra nem gondolni.

Az is sokat segített, hogy voltak olyan nyeremények, amik még inkább arra hajtották az embert, hogy küzdjön a végsőkig. Ilyen volt az a lehetőség is, amikor a győztes hazatelefonálhatott a családjához. Tudtam, hogy ezt nekem meg KELL nyernem, és sikerült is. Ekkor még csak egy hete voltam távol, óriási lökést adott ez a lehetőség, pláne, mivel később sajnos már nem sikerült például a videós beszélgetés nyereményét megszereznem, pedig minden nap úgy álltam oda, hogy 100%-ot hozzak ki magamból.

– Én az első két hétben teljesen a padlón voltam, tulajdonképpen a gyermekeink szóltak rám, hogy egyek – veszi át a szót András párja, Ódor Brigitta. – Az első időszakban, amikor még a tévében sem kezdődött el a műsor, nem tudtunk Andrásról semmit. Borzalmas volt, aztán egyszer csak jött a váratlan telefon, majd elindult a közvetítés is, és akkor már megkönnyebbültünk. Engem igazán az érdekelt csak, hogy jól van-e. Amikor üzenhetett nekünk, minden szavában éreztük, hogy mi vagyunk a motor, ami hajtottuk őt előre.

A műsort nézve egyértelműen kijelenthető, hogy rengeteg párharc a végjáték ügyességi szakaszán dőlt el. Volt valamilyen taktikád, amivel rákényszerítetted magad arra, hogy megnyugodj és az előtted álló feladatra tudj összpontosítani?

– Ezeket az ügyességi feladatokat, ha felállítanánk, egy hétköznapi ember lehet, hogy könnyedén meg tudná csinálni. Teljesen más azonban a helyzet, ha előtte van egy pályaszakasz, amit végig kell teljesíteni, ahol borzasztóan felpörög az ember, hiszen utána iszonyatosan nehéz lenyugodni. Nálam például volt olyan, hogy óriási lemaradásban voltam, négyszer estem le ugyanazon a ponton, már csak nevettem kínomban. Végül sikerült végigmennem, miközben óriási energiát merítettem a csapat biztatásából, és a szerencse velem volt. Utolértem Ungvári Miklóst és a végén én nyertem. Egyszerűnek tűnnek ezek a végjátékok, de egyáltalán nem azok, és szerencsére is szükség van. Sokszor kifogtak rajtam a pályák, de a végjátéknál mindig sikerült visszahoznom magam.

Az volt a taktikám, hogy az ügyességi játékhoz érve már az utolsó akadálynál próbáltam lenyugtatni a szervezetemet, hogy jól tudjak összpontosítani. Mindeközben pedig a családomra gondoltam. Úgy vettem észre, hogy ez bevált és a szerencse is gyakran fordult felém. Emellett mindig volt a pálya szélén drukkoló csapatomban is valaki, akinek a hangja tökéletesen kivált a hangzavarból és kristálytisztán hallottam azt. Ilyen volt például Salander Dorina, aki ha kiabálta nekem, hogy „Andris, a labda a Tied, ezt Te meg tudod csinálni!”, ledobtam egymás után a három labdát. Az ember mindig tudott valamelyik csapattársára támaszkodni: ha épp nem Dorina, akkor Norbi, valamikor Rozs Gergely, valamikor Peti drukkolt nekem. Egymást figyelve, egymást hibáiból tanulva biztattuk a másikat.

A nemzetek csatájában Te is a magyar válogatott tagja voltál. Milyen érzés volt?

– Számomra azért volt hatalmas élmény a nemzetek csatája, mert ilyenkor egy csapatban küzdöttem a bajnokokkal, olyan emberekkel, akik olimpiákat, világversenyeket nyertek. Úgy gondolom, hogy ha nincs az Exatlon, soha nem is találkozhattam volna velük. Óriási dolog volt.

Volt-e olyan pillanat, amikor úgy érezted a verseny során, hogy elbuktál?

– A piros pályán a saját lányainkat kellett volna megóvnunk a párbajtól. Háromszor mentem, és egy pontot sem sikerült hoznom. Ez volt a kinti életem legnagyobb kudarca, hisz nem tudtam megvédeni a csapattársaimat.

A versenyt izomszakadás miatt végül fel kellett adnod. Hogy érezted Magad akkor, mikor kiderült, hogy számodra már nem elérhető a győzelem?

– Mindenre gondoltam az egész játék alatt, arra az egyre nem, hogy sérülés miatt kell majd befejeznem. Egy hirtelen törés volt az életemben a sérülés. Mindvégig bíztam benne, hogy nem komoly a dolog, annyira fel voltam pörögve az adrenalin miatt.

15 cm-es szakadás lett a combizmomban, egészen pontosan a lovaglóizmom, a legfontosabb izmom szakadt el. Itthon voltam egy MR vizsgálaton, és mivel nem volt gyulladás, vagy egyéb komplikáció, egyből fizikoterápiára küldtek, onnan pedig injekciókúrára, ahol kollagén injekciókat kaptam a combomba öt héten keresztül, hat helyen a lábamban. Az biztos, hogy 100%-os már nem lesz, de én úgy érzem, hogy én akkor is az leszek.

Csalódott voltam, hogy abba kellett hagynom a versenyt, de megértettem az orvosokat, és másnap a szállodában már az én fejemben is az járt, hogy van egy családom, akik számítanak rám, és rengeteg dolgot kell még tennem az életben. Dolgozni kell, ahhoz pedig kell az egészséges láb. Meggyógyítjuk és ha lesz új lehetőség, ismét jelentkezni fogok. Sosem fogom feladni! Az én vágyam az volt, hogy a Exatlon Hungary díját a magasba emeljem, és bízom benne, hogy egyszer el fog jönni ennek is az ideje.

Hangos az internet világa attól, hogy konfliktusba keveredtél Mischinger Péterrel. Valóban ilyen nagy köztetek a harag vagy inkább csak szenzációhajhászásról van szó?

– A konfliktusokat mindig az adott helyzet adta. Többször elmondtam már interjúkban is, hogy Péterrel, mint emberrel, soha nem volt problémám. Mindkettőnknek van egy stílusa, egy egyénisége, és ezek nem fértek meg egymás mellett. Biztos vagyok benne, hogy ha a hétköznapi életben ismerem meg Petit, teljesen más lett volna a kapcsolatunk. Mikor kiutaztunk a versenyre, az első éjszaka arról szólt, hogy mi négyen fiúk az egész éjszakát végigröhögtük és remek hangulat volt. Péter mint tanár úr, mi meg mint a diákok, ültünk az erkélyen.

Történtek széthúzások, elfáradtam és elhangzottak olyan dolgok a számból, amiknek nem kellett volna. Ezek közül semmit sem gondoltam komolyan, inkább a játék hozta ki belőlem. Péterrel talán 2 konfliktusom volt, melyek után bocsánatot is kértem tőle. Sajnos én is olyan vagyok, hogy hamar felkapom a vizet és nem tudom kezelni a helyzetet, szemben a párommal, aki tökéletesen meg tud nyugtatni. Itthon, ha van egy rossz napod, beszélgetsz a pároddal vagy egy barátoddal és ettől megnyugszol. Ez kint nem volt meg. Mindig próbáltam arra gondolni, hogy nem szabad így viselkedni, hiszen egy hatgyermekes családapa vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy nem borulhatok ki. Azt gondolom, hogy ha minden szituációban csak mosolyogtam volna, akkor egy hamis képet festettem volna magamról az embereknek. A csapatomból senki másnak nem volt családja, biztos vagyok benne, hogy az ő hiányuk is közrejátszott abban, hogy elvesztettem a fejem. Úgy gondolom, hogy ez bárkivel megtörténhet az életben, emberek vagyunk és néha hozunk rossz döntéseket.

Péterrel pedig szeretnék majd leülni beszélgetni, mert szeretném jobban megismerni, teljesen hétköznapi körülmények között is. Ezt megtettem már minden olyan társammal, aki itthon van, Péter sem lenne kivétel. Hovatovább, tettem még Dominikán egy ígéretet, hogy minden egyes versenyzőtársamat szívesen látom nálunk vendégségben. A negatív dolgokat el kell felejteni, nem kell foglalkozni velük.

Egy ilyen versenyben, mint az Exatlon, alakulhatnak ki akár életre szóló barátságok?

– Úgy gondolom, hogy igen. Nagyszerű kapcsolatot tudtam kialakítani Bán Norberttel (aki épp interjúnk készítésekor telefonált Andrásnak – a szerző) és Palásti Ágival. Velük gyakran beszélgetünk telefonon, az agárdi Katlan Bajnokai rendezvényen együtt vettünk részt, ahol több, mint 70 gyermeknek sikerült feledhetetlen élményt szereznünk.

Drobina Norbertet szintén szeretném megemlíteni, hiszen amikor ő megérkezett, úgy éreztem, hogy kaptam egy jóbarátot. Amikor megtudtam, hogy ő táncművész, nagyon megörültem, hiszen a családunkban minden lány táncol, sőt korábban még én is.

Mennyiben változott meg az életetek a verseny óta? Mindenki tudja, hogy ki Kása András – teszem fel a kérdést, a válasz pedig ezúttal Ódor Brigittától érkezik.

– Megmaradtunk ugyanazok, akik voltunk, de amint kimozdulunk, András rögtön reflektorfénybe kerül. Sokan szeretnének közös fényképet vele, mi pedig nagyon büszkék vagyunk rá, támogatjuk. Értünk csinálta a versenyt, a gyermekeink is nagyon büszkék rá, az egyik kislányunk iskolájában farsangkor András volt a sztárvendég. András a tökéletes ember, akit a férjem halála után kívánhattam volna nemcsak magamnak, de a gyermekeinknek is. Sajátjaiként szereti az én gyermekeimet is, nálunk mindenkinek ő AZ édesapa.

András szemeiben a boldogság apró könnycseppei jelennek meg párja szavai hallatán, majd ő veszi át a szót.

– Talán furcsának hangozhat, de büszke vagyok Petire, hogy még mindig ott van. A versenybe mindenki nyerni jött. Hárman is sérülés végett estünk ki, de úgy gondolom, hogy ennek is megvan a miértje. Az élet egy érdekes dolog: az emberrel történik valami, és rögtön azon morfondírozik, hogy miért is kellett a sorsának így alakulnia. Az én példámban, hogy miért nem fejezhettem be ezt a játékot. Próbálom keresni a választ a kérdésre, és úgy érzem, hogy az ember mindig később fog rájönni arra, hogy mi miért történt. Lehet, hogy nem én nyertem meg a versenyt, de lehet, hogy az ott töltött 42 nappal többet nyertem, mintha magát a műsort győztesként fejeztem volna be. Egyszer biztos megtalálom majd a választ a kérdésre, szokták mondani, hogy nem is érdemes keresni, majd jön. Őszintén megmondom, fáj, amikor nézem az adást, mert „mennék én is ezerrel” a pályákon, de azzal, hogy a országunkat képviselő, eredményes sportolókkal állhattam egy dobogón, máris rengeteget nyertem. Megfizethetetlen élmény.

Sokan mondják nekem, hogy mekkora sztár lettem, de nem érzem magam annak. Ugyanaz az ember vagyok, aki eddig voltam, az, hogy ilyen sokan megkedveltek és sokaknak példakép lettem, hovatovább ennyi embert meg tudok mozgatni, az egy elmondhatatlan érzés. Mikor odajön hozzám egy 12 éves kisgyermek és azt mondja, hogy „Andris bácsi, nekem Te vagy a példaképem, és olyan szeretnék lenni, mint Te....” – itt ismét elcsuklik András hangja, én pedig azon gondolkodom, hogy mekkora szív dobog ebben a 42 éves harcosban.

Közeledik a verseny vége. Te kinek a győzelmének örülnél a legjobban?

Kihívóként mentem, így a szívem mégiscsak hozzájuk húz, hiába szeretem a bajnokokat, ők úgyis értek már el életükben nagyon szép sporteredményeket. Huszti Kata személyisége hasonlít az enyémhez, mindemellett kiváló sportember, nagyon tud küzdeni és fantasztikus erő lakozik benne. Kapott egy második lehetőséget, szerintem az Ő miértje itt lett megválaszolva. Katának szurkolok, de mindenki szimpatikus és mindegyiküket tisztelem.

Mit tartogat a jövő számotokra?

Szeretnék minél többet foglalkozni a sporttal, a bajnokok is javasolták nekem. Nagyon sok tervem van. Vízpart közelében élünk, rengeteg sportlehetőséget látok Agárdban. A nyár folyamán mindenképp szeretnék versenyeket rendezni, családi napot tartani. Nagyon sok helyre hívtak már az országban (sőt, még a határon túlra is), sok kérés érkezett hozzám: köszöntöttem már születésnapos gyermeket videóüzenetben, leptünk meg rajongókat. Van egy beteg kislány, akinek hamarosan lesz egy nagy műtétje, őt személyesen szeretném felkeresni. Ez a kislány, amikor meglátott a tévében, elnevezett Papikának, és egyszerű, hétköznapi apukaként én lettem az a személyiség, aki erőt adtam neki, és felnéz rám. Egyszerűen nem tudom elmondani, hogy milyen érzés az, amikor egy beteg kisgyermek méltónak tart arra, hogy a példaképe lehetek, és találkozni szeretne velem, holott megannyi személy van ebben az országban, akiknek a nyomukba sem érhetek, de mégis én...- és ez az a pont, ahol látván András érzelmeit, hallgatván őszinte szavait, nekem is egy gombóc jelenik meg a torkomban.

András büszkeségei a versenyről: