A tengerentúlon bizonyítana a gárdonyi sportoló, Szurok Eta

Mindenki csak Etaként ismeri Szurok Etelka Máriát, aki első és egyetlen munkahelyéről, a Köfémből – későbbi Alcoa – ment nyugdíjba, s onnantól kezdve sorra nyerte a futóversenyeket. Persze nem ekkor kezdte a sportkarrierjét. Kitartása abból a dacból ered, mely fiatal kora kezdetén kényszerítette új pályára.

– A Telekiben kezdtem, de a nevelőapám kivett első után, mondván, más lányát nem taníttatja. Pedagógus szerettem volna mindenáron lenni, már hetedikes koromban eldöntöttem – emlékezik vissza Eta. De hát milyen különös is az élet; amit kanyarnak vagy gödörnek vélünk, az hozhat még igazán szép és jó dolgokat: – Végül is happy enddel végződött. Akkor én nagyon megkeményedtem, s abban a pillanatban felnőttem. Saját magam taníttattam, otthont teremtettem, mindent magam csináltam. Attól fogva csak magamban bíztam. Szépen elterveztem mindent – elmentem dolgozni, sportoltam és tanultam közben. Nem jártam szórakozni, moziba, diszkóba sem. Hamarosan Gárdonyban találtam lakást, és oda költöztem.

Eta végigjárta a maga útját, kisegítőként kezdte gyerekfejjel, dolgozott munkaügyi, anyakönyvi és műszaki könyvtárosi részlegen. 1996-ban kor­engedménnyel ment nyugdíjba. A sport pedig végigkísérte az életét: 1962-ben már a MÁV Előre vasutascsapatának igazolt versenyzője volt.

– Engem már hetedikes koromban kinézett a tanító néni az atlétikának. A mai napig imádom, életem fontos része.

De akkor miért nem első osztályú sportolóként? Eta nem tagadja, igen hamar közel került az első osztályú szinthez.

– Akkor még 60 másodperc volt a 400 méter, én pedig 63 másodperc körül teljesítettem. Mondták, hogy erre rá kell dolgozni, és meglesz az első osztályú szint. De én azt mondtam, nekem a sport hobbi és szórakozás, nem akarok élsportoló lenni. Nekem fontos, hogy le­érettségizzek. Merthogy a kettő egy időszakra esett – emlékezik Eta, aki akkor így országos válogatottságig sem „futott”.

Később jöttek számára az igazi eredmények, úgymond „veterán”, azaz 50 éves kora fölött Európa legjobbjai közé került. – Ahogy 2002-ben elindultam, minden Európa-bajnokságon, sőt már legutóbb a világbajnokságon is döntős voltam masters kategóriában.

Legutóbb, szeptemberben Velencében volt az Európa-bajnokság, ahonnan többek közt ezüstérmet hozott el, váltótársával, Velancsics Katalin nyugdíjas tornatanárnővel együtt. „Hetven pluszosként” mégis a szokásosnál is nagyobb motiváció szükségeltetik ahhoz, hogy lelkileg és fizikailag is mindig topon legyen és a legjobbak között érjen célba.

– Nagyon nagy elszántság, akarat, szorgalom és hit szükségeltetik. És sokat kell edzeni, nagyon sokat – mondja, és kiderül az is, alig él táplálékkiegészítőkkel, B6-vitamint szed csak. És gyógyszerre se nagyon van szüksége. – Soha nem dohányoztam, nem tivornyáztam, kávét sem iszom.

De bevallja, az utóbbi években meg kellett már sokszoroznia a lelkierejét ahhoz, hogy elinduljon.

– Teljesen egyedül edzek, nincs edzőm, senkim. Ez azért jó, mert akkor megyek, amikor az időbeosztásom megengedi – világít rá az ügy jó oldalára. Sok kilométer és évtized áll mögötte, így tudja, mi jó neki és mi nem: a salakos pályát szereti például, de a betont és a rekortánt nem – nem tesz jót a gerincének, mondja. – Csak a versenyen veszem igénybe a szöges cipőt és a rekortánpályát is. Sok mindent kitapasztaltam már… – ezért is jó, hogy elárulja, hogyan is edz a versenyekre. A fokozatosság elvét betartva az elején állóképességi gyakorlatokat végez, majd átáll a gyorsasági edzésre, amelyre versenyek előtt három hónapot szán. A hosszú bemelegítésről, nyújtásról sosem feledkezik el. Szeretett csapatban is futni, de kitartásával egyedül maradt. Ám tervei viszik tovább, a tengerentúlra vágyik, ahová remélhetőleg hamarosan el is jut: Kanadában lesz ugyanis a következő világbajnokság.