Két Fejér megyei ifjú református lelkészt is felszenteltek

Nincs mit szépíteni rajta: a keresztény egyházak Magyarországon (is) paphiánnyal küzdenek, de a gyakorló hívek száma is fogyatkozik. A római egyházban manapság nyolc-tíz településen is egyetlen pap igyekszik ellátni szakrális teendőit, a protestáns egyházakban nem ilyen súlyos a helyzet. Örvendetes viszont, hogy ha valahol megjelenik egy agilis, a mai idők modorában és a – keresztény terminológiával szólván – Krisztus üzenetét hitelesen továbbító, s a helyi közösséget megmozdító, lelkesítő lelkipásztor, ott történik is valami.

Bizonyítják a különböző vallási alapokon szerveződő egyházak, egyesülések, hogy igény van az efféle közösségekre és lelki vezetésre, különösen a fiataloknak nehéz eligazodni a gyorsan változó és egymásnak ellentmondó értékeket terjesztő világban.

A budapesti Kálvin téri református templomban Bogárdi Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke, és a különböző egyházmegyék megjelent esperesei végezték a méltóságteljes szertartást. Megtelt a hatalmas templom, a lelkészek családtagjain kívül sokan eljöttek leendő egyházközségükből is a hívek, akik itt kívánták elsőként köszönteni felszentelt papjukat. Az eseményt maguk a reformátusok „kibocsátó” istentiszteletnek nevezik, mivel a frissen végzett teológusok innentől fogva nyerhetik el az adott egyházközösség hívására a lelkészi szolgálati helyüket.

A püspök prédikációjában első hallásra különös felszólítással élt az ifjak felé, mondván: a lelkész legyen csak bőbeszédű! A lelkészeket ugyanis gyakran figyelmeztetik, hogy a mai rohanó világban senki nem szeret és tud időzni hosszan egy helyütt, a templomban sem, s hosszú szentbeszédek sem kötik le figyelmüket. Ám ha van mondanivalója a papnak, ha képes hidat építeni ember és ember, valamint vállalt hivatása szerint ember és Isten között, akkor tegye meg! Soha nem volt ilyen könnyű egymást elérnünk a világ bármely szögletében, mégis egyre magányosabbak az új generációk – fűzte hozzá Bogárdi Szabó István. A lelkész dolga nyájának lelki pásztorolása, hogy hasítsák fel a némaság burkát. Osztozzanak mások életében, ne fukarkodjanak a viaszt nyújtó, együttérző szavakkal, mert csak a bálványok némák. Természetesen a lelkész „bőbeszédűsége” nem lehet üres fecsegés, nem „jófej papként” kell szóval tartani a gyülekezet, óvott a tapasztalt püspök, a prédikáció nem időtöltés, s nem kényszeresség, sorolta, hanem fölemelő és oltalmazó.

„Kibocsátunk és kiküldünk titeket a szent szolgálatra” – zárta mondandóját, majd az ifjak az Úr asztala köré térdepeltek az áldásért. A protestánsok ritkán ereszkednek térdre, a római egyházban egy mise alatt többször is így fohászkodnak a Feljebbvalóhoz. Ezúttal minden friss lelkipásztor így fogadta esperesétől a fejére szálló áldást, egy-egy igei idézet kíséretében.

Lendvai Sándort a Vértesaljai Református Egyházmegye esperese, Hajdú Szabolcs Koppány áldotta meg, Horváth Erzsébetet – aki a szintén az ezen egyházmegyéhez tartozó Mány lelkésze lesz – a Tolnai Református Egyházmegye esperese, Rácz József bocsátotta el. A templomban a jövőbe vetett hittel, személyes köszöntések, ölelések, fényképezkedés kíséretében fejezték ki bizakodásukat lelkészek és világiak egyaránt.