Négy vízbázis látja el a megyeszékhelyet – Karászi Gáspárral beszélgettünk

Az egyértelműség kedvéért kezdjük a vízbázis szó definiá­lásával: vízbázis az a hely – a hozzáépített szerkezetekkel együtt –, ahonnan a vizet kitermelik a vízellátó rendszerben való felhasználás céljából. Ezek lehetnek felszíniek, illetve felszín alattiak. A kiemelt vízből tisztítással vagy anélkül – minőségtől függően – ivóvíz nyerhető.

A rendszerváltást követően rohamosan nőtt a város vízigénye

Több mint egy évszázada, a fejlődés és a lakossági igények hatására kezdődött meg a vízhálózat kiépítése. – Fehérváron 1913-ban – amikor a közüzemi vízszolgáltatás is megkezdődött – adták át az első vízbázist, ami az Aszal-völgyi vízmű volt. Itt összesen 16 kutat fúrtak, és egy föld alatti alagútban gyűjtötték össze a vizet, amit egy vákuumszivattyúval emeltek ki a kutakból. Ez 2000 köbméter/napos kapacitású volt. Ezzel egyidejűleg kiépítették a felújítva ma is meglévő – a belváros területén működő – vízellátó hálózatot. Ekkor egy olyan rendeletet alkottak, hogy kötelező volt beköttetni a vizet annak, akinek a háza előtt elhaladt a vezeték, sőt annak is kellett vízdíjat fizetnie, aki nem köttette be, ezzel próbálták ösztönözni a lakosságot a vízvezetékek beköttetésére. Ekkor még mintegy félszáz közkút volt, ahonnan lehetett vizet vételezni, ebből a belvárosban ma már egy sem maradt, s az egész városban is csak kettő.

A technológia fejlődésével az Aszal-völgyi vízművet is fejlesztették: megjelentek a búvárszivattyúk, illetve a kútfúrási technológia is fejlődött, így nagyobb mélységű kutakat alakítottak ki. Ez volt a vízbázisok első továbbfejlesztése, hiszen az egyre növekvő vízfogyasztási igényeket – a lakosság növekedésének és az iparosodásnak köszönhetően – ki kellett szolgálni.

Amikor az 1930-as években fejleszteni kellett a meglévő vízbázist, újabb víznyerő területet kerestek.

– Ekkor épült ki a sóstói vízbázis, amely több mint 30 hektár nagyságú. Ennek nagy része ma már természetvédelmi terület. Ez lett a város második, mintegy napi 4000 köbméter kapacitású vízbázisa. Az aszal-völgyi területtel szemben – ahol olyan víz termelődik, amelyet nem kell kezelni, hanem egyből fogyasztható – itt már előfordultak természetes eredetű szennyeződések, ezért szükség volt egy vas- és mangántalanító víztisztító mű megépítésére is. Ez a mai napig is – korszerűsítésekkel – funkcionál.

Jelenleg a városnak három saját tulajdonban lévő vízbázisa van. A harmadik – napjainkban a legjelentősebb – a csóri vízbázis. Az ott kiépített berendezések, létesítmények tulajdonjoga a városé, ugyanakkor a terület Csór önkormányzatával közös. – A háború után, amikor rohamosan nőtt a lakosságszám, úgy döntöttek, hogy Csórról hozzák be az úgynevezett forrásfoglalással kitermelt karsztvizet. Szivattyúkon keresztül egy 12 km hosszú távvezetéken vezették be Fehérvárra a vizet, közvetlenül a vízellátó hálózatba. Ennek kapacitása 7-8 ezer köbméter volt naponta, ez a mennyiség akkor még eleget tett az igényeknek.

Az 1940-es években Kincsesbányán elkezdődött a bauxitbányászat, melynek során nagymértékű vízkitermeléssel aktív vízszintsüllyesztést végeztek, ami ahhoz vezetett, hogy elapadtak a csóri források. 1968-ban Csóron aknát mélyítettek a források mellett, így néhány évig még tudtak onnan is vizet kitermelni, de végül 1978-ra elapadt és megszűnt a vízbázis. – Miután már látszott, hogy ez be fog következni, a kincsesbányai vízkitermelésre alapozva építettek ki Kincsesbánya és Székesfehérvár között több távvezetéket. Így a Rákhegyi vízakna karsztvize is rendelkezésre állt a város víz­ellátására.

1990-re a város átlagos napi vízigénye 40-45 ezer köbméter volt, de a nyári melegben ez 60 ezer köbméter fölé is megnövekedett. Ennek a vízigénynek a kielégítése ebben az időszakban nagyrészt az állami tulajdonú Rákhegyi vízműből történt. Innen, mivel nem városi tulajdonú volt a vízbázis, a Fejér Megyei Vízműveknek (ma Fejérvíz Zrt.) vásárolnia kellett, s ma is vásárolnia kell a vizet.

Végül 1998-ban, a karszt-

akna továbbmélyítése és korszerűsítés után újra működésbe léphetett a csóri vízbázis, amely napi 12 ezer köbméter vizet tud termelni. Napjainkban mind a négy bázis üzemel és kiszolgálja Székesfehérvár ma már csupán átlagosan napi 20-21 ezer köbméternyi – és néhány környékbeli település – ivóvízigényét.