A sors igazolt vissza Warvasovszky Tihamér döntéseiről

Mondhatni nagy ÁSZ lett önből…

– Lassan 10 éve már, hogy megkaptam a felkérést, hogy legyek az Állami Számvevőszék elnöke, és bizony nagy dilemmával kellett megküzdenem. Itt hagyhatom-e azt, amit szeretek? Hiszen a város lakói jóvoltából 12 évig lehettem a város szolgája, előtte alpolgármester is voltam, és ez meghatározta az életemet. De úgy érzem, jól tettem, hogy végül elvállaltam, hiszen magasabb szinten tudok tenni a köz érdekében. Nagyon sok fiatal dolgozik az ÁSZ-nál, és ha néha megkérdezik, hogy megbántam-e az életem során hozott döntéseimet, könnyű szívvel válaszolhattam, hogy nem bánok semmit sem, hiszen a sors, vagy valami, esetleg valaki még fentebbről úgyis visszaigazolja a döntés helyességét vagy helytelenségét.

Négy egyetemi diplomája van. Négyen voltak testvérek, szülei nehezen tudták volna kifizetni ennyi gyerek taníttatását, ezért matematikát oktatott gyerekeknek, hogy ki tudja fizetni a tandíját. Nehéz volt ezt a helyzetet elviselni?

– Nem. Szívesen tanítottam, korrepetáltam az arra rászorulókat. Volt olyan szombat, hogy nyolc helyen jártam, nem ettem semmit, csak nyeltem a finom kávékat. Este, amikor hazaértem, jól bepakoltam kajával, és a teli gyomrom meg a sok kávé miatt is nehezen aludtam el. A Józsefben és az Yblben Gál és Babos tanár urak tanították nekem a matekot, köszönet nekik. Az unokáim szokták kérdezni, „papa, ez tényleg igaz, négy diplomád van, hú, az nem semmi!” A Műszaki Egyetem volt az első, villamosmérnök lettem, és rájöttem, még most is tudom használni a tanult folyamatábrákat, ami szinte hihetetlen, de lám, mégis igaz.

Minden kezdet nehéz. Az öné is az volt kikerülve az egyetem védő falai közül?

– Az Ikarus gyár volt az első munkahelyem, társadalmi ösztöndíjasaként. Édesapám is az Ikarus elődjénél, a Reptérnél dolgozott. Pilóta volt a háborúban, 1951-ben a katonatiszti múltja miatt kirúgták. A munka mellett elvégeztem a mérnök-tanári egyetemet, és másodállásban tanítottam a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolán, de 35 évig óraadó voltam a Gépipariban, majd utódjában, a Széchenyiben, és végül címzetes egyetemi docensként hagytam abba, mert nem tudtam a Budapestre ingázást és a tanítást egyeztetni. Elvégeztem még a mérnök-közgazdász képzést, végül okleveles adótanácsadói diplomával zártam munka melletti tanulmányaimat. Ez utóbbit is tudtam hasznosítani polgármesterként, miként a jelenlegi munkámban is.

Ikarus osztályvezetőként, 300 beosztottal „félrelépett”, politikus lett. Mi indokolta a váltást?

– Érdekes, de addigi életemben soha nem terveztem, hogy közszereplő leszek. A szüleim arra neveltek, végezzem a dolgomat szerényen, legjobb tudásom szerint, e szerint éltem. Balsay István lett a tanácselnök 1987-ben, régi családi ismerősként ő keresett meg, hogy menjek mellé, és dolgozzunk együtt. Sok álmatlan éjszaka után döntöttem úgy, hogy ez egy óriási kihívás, és ha a barát kért, akkor meg kell próbálnom. Így kerültem a szakmai munkámból a várospolitikába.

Balsay István mellett kezdte, majd Nagy István mellett folytatta alpolgármesterként…

– Tényleg sok múlt a Pistákon, hiszen 1994-ben mindketten megkerestek, hogy elvállalnám-e a gazdasági alpolgármesterséget. Akkor a megyei rendőr-főkapitányság gazdasági igazgatójaként igyekeztem megfelelni. Gondolkodási időt kértem, majd másnap reggel szóltam, ha úgy gondolják, elvállalom.

Polgármester lett, sokat tett a városért. A legfontosabb, hogy 2002-ben megmentette Fehérvárt a gazdasági csődtől, de megmentette a Videoton futballcsapatát is…

– Utóbbira többen mondták, hogy kár volt… De Székesfehérvárnak a sportban óriási hagyományai vannak, így a labdarúgásnak. Harmincegynéhány éve, ha tehetem, minden mérkőzésre elmegyek. Azt gondolom, ha sikerül a játékosok fehérvári kötődéseit valamilyen módon erősíteni, és nem olyanok „küzdenek” a város színeiért, akik az egyik évben itt, a másikban meg már ott vannak, ahol többet fizetnek, akkor újra sokan jönnek a lelátókra. Ami a várost illeti: 2002-ben az IBM kivonult tőlünk, ami azt jelentette, hogy több mint 2 milliárd forint adóbevétel-kiesés keletkezett, az akkori egész évi adóbevételünk egyharmada. Jelentős fejlesztéseink voltak, amelyek befejezése veszélybe került, kellett a pénz. Szerencsére városvezetőként országgyűlési képviselő is lehettem, így megadatott a lehetőségem, hogy lobbizzak a város érdekében. Sikerült, a város kapott 2,2 milliárdot. Utána kaptam szurkapiszkákat a parlamentben, de a lényeg, megvolt a pénz, igaz, csak egy évre, de ez elég volt ahhoz, hogy talpra álljon a város.

Három ciklus, azaz 12 év. Mire, mikre a legbüszkébb?

– Egyértelműen arra, hogy sikerült a békét megőrizni a városban! Mindig voltak pártpolitikai csatározások, de abban hittem, hogy nem ez a lényeg, hanem az, hogy itt emberek élnek, legyenek bármilyen meggyőződésűek, ennek a városnak a lakói, mert itt akarnak élni, ide járnak a gyerekeik óvodába, iskolába, szeretik a várost. És ez volt a legfontosabb a számomra abban a 12 évben, ami nekem jutott. Mondták sokan emiatt, hogy „Warvasovszky nem határozott, néha oda kellene csapnia”. Mindig hittem abban, hogy nincs értelme erőből, erőszakosan végigvinni valamit, mert az hosszú távon biztosan nem lesz jó. A város sok csúf foltját sikerült eltüntetni, elég, ha csak a Vágóhidat, a MÉH-telepet vagy a megújított buszpályaudvar elődjét elevenítjük fel, vagy a színházra gondolunk. Sokat bíráltak a panelprogram miatt, de az országban nem sok város van, ahol olyan jó állapotban annak a panellakások, mint nálunk. Munkám elismerésének gondolom, hogy ha a piacon vagy az áruházak valamelyikében járok, odajönnek hozzám az emberek, és jókat beszélgetünk. Jó érzés, hogy a városban élő gyerekeimnek, unokáimnak nem kell szégyellniük, hogy ki is az apjuk, nagyapjuk.

Mit volt a legnehezebb megcsinálni, véghez vinni?

– Voltak olyan döntések, amelyekben az éjszaka közepéig kellett egyeztetni a frakciókkal. Az itt élők ebből nem sokat tapasztalhattak, csak azt láthatták, hogy van költségvetés, megvalósulnak a beruházások. Voltak nehéz pillanatok, de azok a napok sem voltak könnyűek, amikor valamelyik párt megpróbált nyomulni, és eközben kellett megtartani az egyensúlyt. Volt, hogy éjszaka 2 órakor felhívott egy bácsi, hogy nem tud aludni, mert szól a zene a Bregyóban, és indulatosan mondta, maga biztos alszik. Mire mondtam neki, mint hallja, már én sem alszom… Sok ilyen eset volt, de mégis szép évek voltak ezek.

Sokan úgy vélik, konfliktuskerülő ember. Véleménye szerint mi a különbség a megegyezés és a megalkuvás között?

– A megalkuvás nem jó. A megegyezésnek az a lényege, hogy úgy egyezzek meg, hogy ne kelljen feladnom az emberségem és a szakmai meggyőződésem. És ráadásul úgy kell megegyezni, hogy mindenki azt érezze, hogy ő győzött… Ez bizony nem könnyű! Szinte kivétel nélkül mindenki került olyan helyzetbe, amikor meg kellett egyeznie, és addig kellett beszélgetni a problémás helyzetről, amíg mindenki lelke megnyugodott, és utána jöhetett az egyezség. A várost is így kell vezetni! Az Állami Számvevőszéknél is ugyanez a helyzet. Megbeszéljük az ügyeket, de vagy az elnök, vagy én döntünk. Ott is furcsállották néha, hogy én nem hurrogom le a jelentés készítőjét, hanem megbeszéljük, hogy ez szakmailag mitől lehetne jó, vagy még jobb. Abban hiszek, hogy meg kell találni a megoldást, megalkuvás nélkül. Amíg ez nem teljesült, sohasem tekintettem befejezettnek a megállapodást.

A harmadik ciklusban kisebbségben volt kormányzó emberként, mégis véghez vitte, amit kellett.

– Edzésben voltam… Amikor 1998-ban polgármester lettem, jelentős kisebbségben kellett tenni a dolgomat. A kisebbség az jelenti, hogy kevesebben vannak az én oldalamon, mint az ellenzékben. Ez így volt az utolsó két évemben. De változatlanul azt a politikát követtem, hogy tárgyaltam nappal, tárgyaltam éjszaka, és nem a saját, hanem a város érdekében. Ehhez persze kellettek partnerek, és az ellenzék szerencsére az volt.

Emberekkel foglalkozni hálás és hálátlan is. Hogyan látja ezt?

– Mindenkinek megvan a maga beállítottsága, meggyőződése, vérmérséklete. Meg­győződésem, hogy csak az vállalhat közfeladatot, aki hisz az emberekben. Hinni kell, hogy az emberek nem rosszak. Aki meg csibész, azzal úgy is kell bánni.

Azt tudja, amikor elvállalta az Állami Számvevőszék alelnöki pozícióját, megosztotta az embereket? Hogyan élte meg eme érzelmi hullámokat?

– Váratlanul ért a felkérés, éppen akkor, amikor a polgármesteri tevékenység hogyan továbbjáról töprengtem. Arra gondoltam, hogy 12 év alatt sok mindent meg tudtam csinálni, és hogy ott vannak a fiatalok, akik újabb lendülettel tudják tenni azt, amit kell. Ez volt a serpenyő egyik oldalában. A másikban meg az, hogy ÁSZ-alelnök csak egy van az országban, ami óriási kihívás. A parlament kétharmados többséggel választott meg, és tudtam, alighanem ez lesz életem utolsó nagy szakmai kihívása. Az, amikor országos szinten tehetek azért, hogy javuljon a közpénzek helyzete, hogy betartassuk a törvényeket, vigyázzunk a közvagyonra. Mikor hívtak, volt pár álmatlan éjszakám, sajnáltam a fehérvári közeget itt hagyni, sajnálom, hogy nem vagyok itthon, csupán aludni járok haza. Lassan 10 éve vagyok ott, változott a rálátásom a világra, nem bántam meg a váltást, de persze a szívem mindig a fehérváriaké marad!

Végül: van még hova tovább?

– Hálás vagyok a sorsnak, hogy magán- és szakmai életemben egyaránt elértem azt, amit szerettem volna, sőt még annál is többet. Kiegyensúlyozott családom van, feleségem, két fiam, van négy unokám, három fiú és egy kisleány. Székesfehérváron emelt fővel mehetek végig a városon, Budapesten, bár vidékinek számítok, mégis elfogadtak. Többet értem el, mint amire vágytam. Mi kell még ennél több?