A Távol-Kelettől a Kaukázusig sok helyen szolgált magyar katona

A Sáfár Albert dandártábornok vezette aktív katonák mellett letették az emlékezés virágait idősebb, veterán, ma már nyugállományú békefenntartók is. Közöttük volt Görög István, a patinás intézmény ügyvezetője, akivel 1996-ban a bosnyák–horvát határhoz közel, Okucsániban találkoztam, de eljött a kis ünnepségre Vámosi János vietnami és Herdics Antal kaukázusi veterán, valamint Papp István személyében például egy olyan magyar ENSZ-békefenntartó is, akit Szudánban raboltak el és tartottak 91 napig fogságban. Az ő történetét már többször megírtam, ám a magyar békefenntartás könyvének jócskán vannak olyan fejezetei, amelyeket még nem ismerünk.

– Egykorúak vagyunk valamennyien és a békefenntartók bajtársi egyesületét képviseljük – mondta Varró Ferenc nyugállományú ezredes, a szervezet elnöke.

– Alapvető feladatunknak tartjuk, hogy megőrizzük, feldolgozzuk a békefenntartáshoz kapcsolódó emlékeket. Nagyon sok olyan tagtársunk van, aki külföldön már letöltötte a szolgálatát, de ma is ezernél több magyar katona tevékenykedik külföldön a magyar érdekek képviseletében, vigyázva a békére és igyekezve a helyszínen megoldani a konfliktusokat, támogatni az ottani lakosságot.

Ön merre járt?

– Különleges a helyzetem az egyesületen belül, hiszen én nem voltam külszolgálaton. Alapvetően híradó végzettségem van, távközlés és informatika a szakterületem. Magyarországon, a Honvédelmi Minisztériumban dolgoztam, és a délszláv válság idején kerültem kapcsolatba a missziós tevékenységgel, hozzátéve, hogy a békefenntartással kapcsolatos feladatok irányában megvolt az affinitásom és nyugdíjazásom után tagja lettem az egyesületnek. Így kerültem kapcsolatba a békefenntartással, ezért kért fel a tagság egy része arra, hogy vállaljam el az elnöki teendőket. Próbáljuk az egyesületet olyan szintre hozni, hogy megfeleljünk a nemzetközi elvárásoknak. Tagjaink nagy része beszél idegen nyelven, többnyire angolul és oroszul, ezt igyekszünk kamatoztatni.

Terveink között szerepel, hogy együttműködési megállapodásokat kötünk a helyi civil szervezetekkel és a környező országok hozzánk hasonló egyesületeivel. Olyanokkal, akik békefenntartással foglalkoztak, s vagy aktív, vagy nyugállományú tagjai az adott ország hadseregének.

Vámosi János a legfiatalabb magyar tisztként került 1973-ban Dél-Vietnamba. Hivatásos tiszt volt huszonkét évig. Csapatszolgálatát Székesfehérváron kezdte a híradó ezrednél, ahonnan öt hónap után a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság tagjaként Dél-Vietnamba vezényelték, békefenntartó tisztnek. A tíz hónapos külszolgálat után visszakerült az alakulatához, majd Kiskunfélegyházán, a 7. gl. hadosztály törzsében lett főtiszt. Az egyetem elvégzését követően a Honvédelmi Minisztériumban volt négy miniszternél szerkesztő lektor, majd miniszteri adjutáns.

– Mi voltunk Dél-Vietnamban a legelső békefenntartó kontingens Magyarország részéről, miután 1973. január 27-én Párizsban aláírták a vietnami békéről szóló szerződést. Négy államot, Lengyelországot, Kanadát, Indonéziát és hazánkat jelölték ki békefenntartásra. Eleinte úgy volt, hogy 1200 fős lesz minden kontingens létszáma, de aztán mire kiértünk, kiderült, hogy a költségek jelentős részét, mintegy nyolcvan százalékát a békefenntartást végző országoknak kell állniuk. Ezért ezt a létszámot 280 főben korlátozták, de végül mi magyarok 228-an utaztunk el oda. Sok tartalékos, angol nyelvet jól beszélő külszolgálatos is tagja lett az első békefenntartó magyar csoportnak.

Vámosi János nyugállományú alezredes az 5. körzetbe került, többnyire Vung Thau, Chu Chi, Lam Shon és Ben Cat településeket, illetve azok környékét ellenőrizte tíz hónapon át

– Bőven adódtak veszélyes helyzetek, hiszen még tartott a háború, mert észak és dél nem tudott egymással megbékélni. Az első kijelölt állomáshelyem Phu Bai lett volna, de mivel a Vung Thauba kijelölt fegyverzet-ellenőrzési pontra nem jutott elég hivatásos katona, csak nyelvet beszélő tartalékos tiszt, az utolsó pillanatban Fazekas László ezredes, parancsnokhelyettes utasítására ellenőrzési helyet kellett cserélnünk. Ám azt a helikoptert, amivel utaztam volna Phu Baiba, sajnos lelőtték, mert az amerikai pilóták 25 kilométernyire letértek az 1 kilométerre meghatározott légifolyosótól. Ezek után nekem két születésnapom lett: „ez a második” április 7-én van, mert Cziboly Csaba posztumusz századossal én cseréltem kitelepülési állomást. Aztán megtörtént az is, hogy az amerikaiaktól bérelt helikopternek kiolvadt a rotorcsapágya és nekünk kényszerleszállást kellett végrehajtani. Természetesen az is nagyon veszélyes helyzet volt.

Lőttek önökre?

– Megtörtént, hogy kivizsgálásra indultunk egy veszélyes körzetbe: egy kanadai, egy lengyel, egy indonéz, és egy magyar, legelöl pedig a vietnami tiszt ment. Egyszer azt vettük észre, hogy lövöldöznek felénk. Csak egy rizsföldek között lévő, keskeny gyalogsáv volt az útvonalunk. Ennek okán hasra vetettük magunkat és kúsznunk kellett visszafelé, nagyjából 600-700 métert a rizsföldek közötti töltésen, hogy ki tudjunk jutni a veszélyzónából. Máskor értekezletet tartottunk Lam Shonban, megbeszéltük az aznapi feladatok összesítését és a következő napi teendőket. Majd amikor ezzel végeztünk, szólt a helyi lengyel parancsnok, hogy nekik nemzeti ünnepük lesz, s éppen belefogott volna annak az ecsetelésébe, hogy mit terveznek arra a napra, amikor hatalmas robaj hallatszott. Kirohantunk, s láttuk, hogy szétlőtték az irodabarakkunk mellett lévő víztornyot.

Nem bánta meg, hogy elvállalta a vietnami küldetést?

– Akkor még nagyon veszélyes volt a helyzet, de én örülök annak, hogy ott lehettem, s mint az első kontingens legfiatalabb tisztje szolgálhattam a vietnami nép érdekeit. Ráadásul egy kicsit megtanultam a nyelvet, így aztán ha vietnamiakhoz megyek vásárolni, még ma is használom azt. Csodálkoznak az eladók, de annyira tetszik nekik a nyelvtudásom, hogy olcsóbban adják a portékát.

Visszatért Vietnamba?

– Igen, négy éve jártam ott utoljára turistaként, a kedves feleségemmel együtt. De akkor a két és fél hét alatt többet láttam Vietnamból, mint 1973-ban a tíz hónap alatt. Döbbenetes volt számomra, hogy az 1975-ös egyesülés óta mennyit fejlődött. Az meg külön érdekes volt, hogy délen tudtam beszélni az ottani lakosokkal, de Hué és Da Nang környékén csak néztek rám, hogy milyen nyelven is beszélek. De Hanoiban is csak azok értettek meg, akik délről települtek át oda, valamilyen okból. Ott tudtam tudatosulni azzal, hogy Vietnamban mennyi nyelvjárás létezik még ma is.

Az amerikai filmek hatása, hogy a vietnami háborúról viszonylag sokat tudunk, ám Hegyi-Karabah-ról szinte semmit. Herdics Antal nyugállományú alezredes a kevés kivétel egyike

– Két országban is szolgáltam, a mozambiki ENSZ-misszióban töltöttem egy évet, és utána kerültem Hegyi-Karabah-ba. Négy szakaszban, kis megszakításokkal közel 6 évet szolgáltam úgy, hogy a misszióvezető segítése volt a feladatom. A következő két alkalommal harmadmagammal „rotáltunk” több kaukázusi nagyváros között.

Mi az előzménye az ottani marakodásnak?

– Önállósodni akart Hegyi-Karabah, el kívánt szakadni Azerbajdzsántól, de ezt természetesen az azeriek nem nézték jó szemmel. Hegyi-Karabah támogatást kapott Örményországtól, s ebből lett a konfliktus, amely máig élő. Sajnos nagy létszámban van emberveszteség is.

Önök között is volt áldozat?

– Sérülés történt, de haláleset szerencsére nem. Ez egy kis létszámú, jelenleg is aktív misszió, egy lengyel diplomata irányításával. Én az első két kint tartózkodásom során a misszió koordinátoraként dolgoztam Tbilisziben, a misszió irodájában, és rendszeresen utaztam Bakuba, Jerevánba és Sztyepanakert-Khankendibe. Ezeken a helyeken úgynevezett rezidenciák voltak egy-egy katona-diplomatával. Rajtam kívül egy brit kolléga is segítette közvetlenül a nagykövetet. Az alárendeltségünkbe helyi alkalmazottak tartoztak mind a négy helyen.

Havonta két alkalommal kellett közvetlenül a frontra, vagy pedig az örmény–azeri határra utaznunk ellenőrzéseket tartani. Olyankor gyakorlatilag az első lövészárokban volt a helyünk. Megtörtént, hogy úgynevezett szemrevételezés során a kollégám mellett álló örmény tisztet tüdőn lőtték. Egy másik alkalommal az orosz, a francia és az amerikai társelnökök mentek volna át frontvonalon, és az útvonalat aknamentesíteni kellett. Ezt az azeri katonák hajtották végre, s miután végeztek, szóltak, hogy oké, minden rendben.

Éppen megnyugodtunk volna, amikor az egyik azeri műszaki katona rálépett egy aknára.Voltak ilyen helyzetek, de alapvetően viszonylag békésen zajlott minden, fűzte még hozzá a veterán békefenntartó. Egyike a sok ezernek, aki lényegében katonadiplomataként szolgált a világban, tudva, nincs kizárva az sem, hogy az életével fizet.