Ilyen egy vőfély élete! – Kerkuska Zoltán számára minden esküvő egy ajándék

A vőfélykedéshez vezető utat a borlovagság taposta ki, a Velencei Borrend (majd később az agárdi) tagjaként Zoltán ugyanis számos helyre eljutott hazánkban, sőt a határon túl is. Itt derült fény arra, hogy a jó hangulat megteremtése a kisujjában van.

Saját bevallása szerint egy vézna, kapafogú, szemüveges kisfiú volt, mindenféle önbizalom nélkül, akit a társai folyton szivattak. Persze, ha Petőfit vagy Aranyt kellett színpadon szavalni, mindig őt állították a pódiumra. A magabiztosság, úgy véli, a borrend miatti sikerek révén alakult ki benne.

A hagyományok tisztelete, terjesztése meghatározója volt mindig is életének. Még 2012-ben nagybátyjával, Kerkuska Csabával közösen merült fel bennük egy régi hagyományok szellemében megvalósítható pázmándi lakodalom ötlete. Csaba, akinek nem volt templomi esküvője, úgy döntött, hivatalossá tenné házasságát az egyház szemében is, Zoltán ekkor vállalta el először a vőfély szerepét. Mivel ő volt a harmadik Kerkuska ezzel a hivatással, felkereste az első kettőt, valamint Zsilovics Ernőt, aki Zoltán számára az abszolút favorit vőfély, és begyűjtött tőlük minden információt, vőfélyverset a gyűrött fecnikről. Ezeket egy 50-60 oldalas brossúrán összefoglalta, kiegészítette, sőt egytől-egyig meg is tanulta.

Így került sor az I. Pázmándi Hagyományőrző Lagzira, ahol körülbelül 200 népviseletbe öltözött ember vonult az utcán, úgy, ahogy a múltban csinálták, és amely során Zsilovics Ernő (aki nemrégiben hunyt el) jelképesen átadta a vőfélybotot Zoltánnak.

– Világéletemben vőfély szerettem volna lenni, mert tetszett ez a lagzis fennforgás, a jókedv, az irányítás, arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy én öröklöm meg a lantot, rajtam kívül rengeteg vőfély van még Pázmándon. 2012-ben kettő lagzim volt, az azt követő évben már 10 és azóta tele vagyok, nagyjából 250 lakodalmat vezényeltem már le.

A népi vonalra manapság egyre kisebb az igény, így én is igyekszem inkább a fiatalok ízlését kiszolgálni emberközelibb, viccelődős hangulattal. Leginkább egy showman-re van szüksége a pároknak, aki levezeti a nagy napot. Nem jövök el éjfél után, amíg buli és mulatozás van, ott vagyok és figyelek, ha kell, hajnal 3-kor is hangulatot tudok teremteni. Saját eszközökkel, hang- és fénytechnikával dolgozom a párommal, Tóth Andreával, aki akkor is jelen van, ha épp nem ő fotózza az eseményt. Míg én a műsort viszem, Andi a háttérben a kezem alá dolgozik szinte minden tekintetben. Ebbe beletartozik a kellékeink mozgatása, egyeztetés a helyszín személyzetével, de akár a menyasszonyi smink vagy frizura igazítása is.

Pár éve ceremóniamester is vagyok, de a hétköznapokon bútorgyártással foglalkozom, amiről biztos, hogy a jövőben sem fogok lemondani, így a vőfélykedés csak kiegészítő tevékenység marad még jó 10-15 évig – mesélte a jelenleg Abán élő Zoltán.

Az érzésekre emlékeznek

Az esküvő előtt nagyjából egy évvel ülnek le Andival közösen átbeszélni a párokkal a tervet. Kitöltetnek velük egy brossúrát, ami jó irányadó (eltérni persze lehet tőle) és igyekeznek rávilágítani minden kérdéses dologra. Előre nem látogatnak helyszíneket, a technika beállítása miatt úgyis annyival előbb érnek mindig oda, hogy bőven van idő felmérni a terepet.

Zoltán védjegye a nagy bulizás, melyet nem játékokból meg prózából hoz ki, hanem táncból, de ha úgy adódik, akár a zenekarhoz is beáll énekelni. Mint mondja, egy Hajmási Péterre még a fiatalok is azonnal megmozdulnak.

Úgy vélem, hogy az emberek nem feltétlenül a személyemre fognak emlékezni, hanem arra, hogy milyen érzéseket ébresztettem bennük. Ebben törekszem a maximalizmusra. Ha például messzire kerülök itthonról, akár a határ mellé, ahol vannak olyan szokások, amikről még nem hallottam (például hogy néz ki az Őrségben egy kikérő), utánaolvasok ezeknek. A násznép nagyon szokott neki örülni, hogy az ország másik végéről jött ember is ismeri a hagyományaikat.

Igazi amerikai stílusú templomi kilépőt is csináltunk már sziromszórással, zenével, pont, ahogy a filmekben láthatjuk. Amibe lehet picit bulit csempészni, azt nem hagyjuk ki. Andival mindig ketten vagyunk, így szinte bármit meg tudunk oldani.

Az egyik legemlékezetesebb esküvőn például óriási vihar keletkezett, hétszer elment a villany, így az ötödik eset után a zenekar billenytűse felvett egy tangóharmónikát, a szaxofonos lejött a táncosok közé, a dobos verte tovább, én meg segítettem énekelni. Fergeteges volt a hangulat!

Ha pedig a vendégsereg befogadó egy pityókás versre is, a nagy kedvencemet, az Ahol vígan vannak lányok és legények című darabot, mely Zsilovics Ernő bácsi kedvenc borköszöntője volt, sosem hagyom ki. A nyelvezete ugyan nem feltétlenül való egy mai lagziba, de ennyi hagyományőrzést be szoktam iktatni. A vers egyik része, miszerint „Szent Borbála napján pincében születtem”, amúgy is igaz rám, mert december 4-én láttam meg a napvilágot, igaz, nem egy pincében – mesélte mosolyogva a ceremóniamester.

Tapasztalata szerint a fiatalok számára megnyugtató a jelenléte, mert van egy személy, aki levezényli helyettük a napot, miközben mégsem ő van a középpontban, így kimondható, hogy a vőfély nemcsak az idősebb párok számára opció, noha tény, hogy a fiatalok vélhetően a szülők, nagyszülők tanácsára kérik fel őket, nehogy káoszba fulladjon az esemény.

– Egy lagzi levezetése nem csak arról szól, hogy megtanulunk egy-két verset, és azt időnként elmondjuk, hanem össze kell fogni mindent. A szezon vége felé ugyanis előfordul, hogy elfáradnak a zenészek, a kiszolgálószemélyzet, ettől függetlenül őket úgy kell irányítani, hogy mosolyogva végezzék a dolgukat. Nem kockáztathatjuk egy lagzi sikerét! – avatott be minket hitvallásába Zoltán.

Aztán jött a koronavírus

Mivel Zoltán fő foglalkozása nem a vőfélykedés, így a koronavírus-helyzet annyira nem viselte meg. Januárban már érezte, hogy baj lesz, így a polgári szakmájára fektetett nagyobb hangsúlyt. Mint mondta, minden egyes felkérést ajándéknak tekint, senki után sem kapkod két kézzel, cserébe ha ott van, 1000%-on teljesít.

– Egy esküvő a vírus melegágya lehet, így abszolút egyet tudok érteni azokkal a párokkal, akik emiatt úgy döntenek, hogy későbbre halasztják a lagzit. Ott nem lehet az óvó szabályokat, a távolságot tartani, izzadnak az emberek, tömörülnek. Számomra június végétől kezdődik az idei szezon, a vírus miatt sokan szeptemberben, októberben, talán még decemberben is pótolhatják az elmaradt mulatozást, de az is tény, hogy sok ceremónia került át a jövő évre.

A közösségért tenni jó

A vőfélykedés mellett, mint korábban említettük, Zoltán kezdetben a Velencei-, majd az Agárdi Borrendnek, a pázmándi Röpike Néptáncegyüttesnek is tagja, sőt, az immár 15 éves Pázmándi TOPorgó Természetjárű Egyesület alapítói közt is megtaláljuk. A Kerkuskák ugyanis – ahogy ő fogalmazott – szeretnek közösségben lenni, tenni valamit a jó ügyért. Mi ennek az oka?

– Egyszerűen jól érzem magam ettől. Azt veszem észre, hogy a mai világ inkább széthúzó, én pedig nem erre esküdtem fel, az a célom, hogy összekössem az embereket, abban több jóság van. Ebben hiszek.