Egykori csákvári és környékbeli kiskatonák elevenítették fel a régi sztorikat

A sorkatonai szolgálat sokáig kötelező volt, s aki letöltötte a hosszú laktanyai éveket, később már csak hónapokat, olyan – jó és kevésbé jó – élményeket gyűjtött, amelyeket aztán egész életében újra és újra elmesélt és mesél még ma is. Ez történt a csákvári csárdában is, ahol Dornyi Imre vezetésével és szervezésében tizennégy egykori baka ült össze, s ahogy Imre fogalmazott, nem az alkoholtól fájdult meg a nap végére a hasuk, hanem a felidézett történetek kapcsán a sok nevetéstől.

– Annak idején Felcsúton kisebb alakulat működött, volt közöttünk üzemanyagos, gépkocsivezető, de őrkatona is. Én magam, mivel akkor már megvolt a hivatásos jogosítványom, gépkocsivezető lettem odabent – elevenítette fel a ma már 67 éves Imre, aki szerencsésnek tartja magát amiatt, hogy csákvári lévén nem az ország egy távoli pontjára, hanem Felcsútra vonultatták be.

Ezt persze ugyanígy gondolják a találkozón megjelent bicskei, szári, mányi, alcsúti és dunaújvárosi régi katonák is. A pontosság kedvéért tegyük hozzá, az összegyűltek közül voltak, akik ’73-ban vonultak be, de az akkor előírt 24 hónapból így is 18-at szolgáltak együtt a találkozó többi résztvevőjével.

– Azért is szerencsésnek mondhattuk magunkat, mert mindig rendesen megkaptuk a nekünk járó szabadságot, bár biztosra csak akkor vehette az ember az „eltávot”, ha már a kapun kívül állt. Ezért a körlet és a laktanya kapuja közötti 900 métert mindig futva tettük meg. Onnan aztán busszal, meg stoppal jutottunk haza – mesélte Dornyi Imre.

A bent töltött idő kinek gyorsabban, kinek lassabban telt, ám az biztos, hogy életre szóló barátságok köttettek a bezártság idején. Az első szélesebb körű személyes találkozó megszervezésére több mint tíz éve került sor, s azóta többször is összejöttek a felcsúti laktanya egykori lakói.