Sokan nem alszanak, mert állandóan dörög az ágyú a szőlőhegyeken és a gabonatáblák szélén

Érik a szőlő, hajlik a vessző és csöves már a kukorica a határban, emiatt egyre intenzívebben, teljesen random módon szólnak a vadriasztó ágyúk több helyen a megyében. A gázágyú, illetve karbidágyú vagy bármiféle hanghatáson alapuló vadriasztás hatásos lehet, de ez csak egy irány a számtalan lehetőség közül. Ezt a riasztást végezheti a vadászatra jogosult, vagyis vadásztársaság is, de akár maga a gazdálkodó is. Propánbután és levegő elegyét égeti el a programozható szerkezet, méghozzá úgy, hogy akár a fájdalomküszöb feletti, 140 decibeles, puskalövés-szerű hangot hallat. Ezeken az eszközökön lehet állítani az irányt, a gyakoriságot, az időt és akár az erősséget is, sőt még lopásvédelemmel is el lehet látni.

Magyar találmány az ultrahangos vadriasztó, melyben pár pici processzor, valamint egy akkumulátor és egy ahhoz csatlakoztatott napelemes töltő dolgozik. Ez is változtatja a frekvenciákat és a riasztások számát, ritmusát, intenzitását, ám ezt csak a vad hallja, mi, emberek nem.

A vad riasztásával kapcsolatban megkérdeztünk egy hivatásos vadászt is. A Vajal Vadásztársaságnál ezt a feladatot Grószeibl Zoltán látja el. Az állandó tüzérségi támadásra emlékeztető hanggal kapcsolatban a hivatásos vadász elmondta: – Mindegy, hogy hanghatáson alapuló, kémiai vagy bármilyen más vadriasztó módszert is alkalmazunk, az a lényege, hogy a meglepetés erejével kell, hogy hasson. Ha kiteszünk a kukoricatábla szélére egy ilyen ágyút és az fél óránként durran egyet, az egy-két hét múlva már semmit sem ér. A vad, fajtájától függetlenül, mindent kibír, mindent képes megszokni, mindenhez tud alkalmazkodni.

A kémiai vadriasztásról így vélekedik a szakember:

– Bevált módszer és ezen belül a lehetőségek tárháza szinte kimeríthetetlen. Van közöttük permetszer, vagy olyan anyag, amit fel kell kenni például egy facsemetére. Vannak különböző riasztó illatok, amiket 20 méterre egymástól kihelyezett rongyokkal itatnak fel. Ezek meglehetősen UV-érzékenyek, így a tűző napon hamar elillannak, ezért ezeket is váltogatni kell. Például a valeriánsavat követően jó lehet mondjuk egy káliszappan samponos illata. Mindig csak addig jó, ameddig meg nem szokták.

– Nekem van egy „fixaideám” a vadkárral kapcsolatban, mondja a hivatásos vadász: – Amikor elvetik a kukoricát, akkor egy hétig meg kell védeni a területet, hogy ne túrják ki a disznók a vetőmagot. Ez még viszonylag könnyen megy, ám amikor megnő a kukorica mondjuk július végére, és eléri a másfél-kétméteres magasságot, az már csövet is hoz, akkor gyakorlatilag a vad számára a terület táplálékot és búvóhelyet jelent, méghozzá egyszerre egy helyen, így onnan nagyon nehéz eltüntetni.

Arra kérdésünkre, hogy mi lehetne az igazi és üdvözítő megoldás, a szakember azt felelte: – Az egyetlen és teljesen zajmentes és talán a legköltséghatékonyabb megoldás az lenne, ha a gazdák az erdők, nádasok határánál elhagynak legalább öt métert, vagyis oda nem ültetnek magas kultúrnövényt. Ha így tesznek, a vadász meg tudja figyelni a vadat, vagy akár ki is tudja lőni.

Persze a másik oldalon ott vannak a gazdák, akik szeretnek minél nagyobb, egybefüggő táblákat művelni, mert annál költséghatékonyabbak, pedig ha kilép mondjuk a szarvas az erdőből egyenesen a napraforgóba, akkor nem is tud mást enni, csak azt. Ha volna egy öt-tíz méter széles sávban mondjuk lucerna, vagy valamilyen olcsóbb gabona, akkor lehet, hogy csak fele annyit, vagy még annyit sem enne a drága napraforgóból. Ezzel a módszerrel hatékonyan lehet csökkenteni a vadkárt, mert egyrészt kevesebbet eszik a védett kultúrnövényből, másrészt mert az elhárításban nagy szerepet játszó vadászok látják, amikor előbukkan a kártékony, ám gyönyörű vad.

Grószeibl határozottan kijelentette, hogy az összes riasztószer együttvéve sem lehet olyan hatásos, mint a vadász. Minden eszköznek váltogatni kell az idejét, hatását, illatát, hangját, ám egy vadászpuska torkolatát elhagyó lövedéket nem tud megszokni a vad és akkor az már nem eszik többet. Hiába halljuk, hogy egy 15 hektáros táblában hangosan fal a vad, ha nem lehet megközelíteni, nem ér semmit sem a vadász, sem a vadriasztó. Ha oda lehet menni, akkor lehet, hogy le tud lőni a vadász egy disznót, ami önmagában még nem olyan nagy fegyvertény, igaz, az a disznó már több kárt nem okoz, ám a járulékos haszna egy ilyennek sokkal nagyobb, hiszen a vadász odamegy a lelőtt állatot keresni, miközben nyár van, meleg van, izzad és ezt a szagot végighúzza a kukoricán. Majd hazamegy segítségért, és így egy másik ember másik illatmintával riasztja a vadat. Közben sötét van, de ők lámpáznak, csapkodják az autók ajtaját, beszélgetnek, szerelnek és közben a kutyájuk ugat valahol a lábuk mellett. Ennél jobb és hatásosabb riasztó nincs.

Mint megtudtuk, ez nálunk Fejérben is jelentős probléma, mert zavaró az ágyúszó, és ezzel párhuzamosan nagy a vadkár, így a feszültség is a vadászok és a földhasználók között. A nálunk lényegesen nagyobb vadállományt magáénak mondható megyékben, legyen az éppen Tolna vagy Baranya, próbálják első hallásra humánusabbnak mondható módszerrel, villanypásztorral megoldani a helyzetet. Helyenként már hatszoros magasfeszültségű vezetékkel kerítik be a földeket, de amikor eléri a kultúrnövény optikailag azt a magasságot, hogy a vad számára már élelem és búvóhely is egyszerre, akkor minden hiába. Egy idősebb, sokat tapasztalt dám hiába tudja, hogy 2000 Volt feszültség vár rá a villanypásztorban, nem hátrál. Egy pillanatra megtorpan, mert tudja, hogy mi következik, aztán mégiscsak átveti magát a drótok között és onnantól kezdve védve van, és láthatatlanul legelgetheti, amit csak megkíván.