Így lehet túlélni a pandémiás hónapokat – interjú Csernus Imrével

Nehéz kikerülni a pandémia témáját, nagyon sok embernek rányomja a bélyegét a napjaira. Ön szerint miről lenne érdemes beszélni ennek kapcsán, amiről mégsem esik szó?

– Mivel vidéken élek, itt nem nagyon foglalkozunk ezzel a kérdéssel. A pandémia szót is például egy budapesti barátomtól hallottam, de itt nem használjuk. Bevallom, nem nagyon követem a médiát, de azt tudom mondani, hogy amit hiányolok, azok az optimista, pozitív üzenetek. Azt tapasztalom, hogy egy általános riogatás zajlik, az emberek sokkolva vannak különböző számadatokkal meg halálesetekkel, ami fokozza a veszélyérzetet. Arról kevés szó esik, hogy ennek majd vége lesz, hogy hogyan erősítsük az immunrendszerünket, vagy mit tehetünk még mi magunk. Sokkal többet foglalkozunk a félelem témájával, mint magával a vírussal és azzal, hogy hogyan oldjuk meg. Voltak az emberiség történetében sokkal zűrösebb járványok, és sokkal fejletlenebb egészségüggyel is sikerült úrrá lenni rajtuk. Most meg a XXI. században vagyunk, rengeteg olyan eszköztárral, ami megkönnyíti az életünket, mégis egyfajta kollektív pesszimizmust tapasztalok.

Lehet azt mondani, hogy ön, mint pszichiáter, alapvetően optimista természetű, mert bízik abban, hogy az ember képes változni és változtatni?

– A változást én az emberekre bízom, a saját fejemmel csak a saját életemet tudom élni. Szerintem az optimista hozzáállás azt jelenti, hogy úgy állok az életemhez, hogy minden nappal közelebb vagyok a sztori végéhez, és megélem a napokat. A pesszimista pedig azt mondja, úristen mikor lesz ennek már vége. Ezzel a mondattal fokozza a bizonytalanságát, a belső feszültséget, és ennek hozadékaként az ijedtséget is növeli. Az ijedtség pedig, akár a harag rossz tanácsadó, így nem lehet jól megoldani semmit.

Külön lehet választani az ijedtséget és a félelmet? Arra gondolok, hogy az ijedtség lehet egy pillanatnyi állapot, míg a félelem, ha folyamatosan félek bármitől, akkor állandósul, és így még károsabb. Vagy ez kicsavart gondolat?

– Nem, van benne ráció. De vegyük például a második világháborút, amit mi nem éltünk át, de ha abból talpra tudtak állni az emberek, amikor az egész országot újra kellett építeni úgy, hogy nem voltak meg azok a feltételek, mint most, akkor most mitől félünk? Az üzletek tele vannak, van víz, villany, meleg, meglehetős kényelemben élünk, komplex kommunikációs és gazdasági infrastruktúrával rendelkezünk, fogyaszthatunk. Akkor miért ez a pánik? A vakcinán kívüli megoldásokkal kellene foglalkozni. A félelmeket helyretenni önmagunkban, hogy fel tudjam tenni a kérdést: mitől is félek? Miért félek? Megteszek mindent hogy a félelmeimet megoldjam? Ezzel azonban a legtöbb ember nem foglalkozik.

Van tippje, hogy ez miért van így? Miért foglalkozunk valamivel, amivel nem kellene, valami más helyett?

– Ennek a magyarázata kissé hosszadalmasabb, ahogy én gondolom. Ebben a világban elképesztően elkényelmesedtünk, minden a fenekünk alá volt tolva, gondtalanul tudtunk fogyasztani. Most jöttek a korlátozások, és szembesültünk azzal, hogy nem minden úgy történik, ahogyan mi akartuk. A legtöbb ember ritunszerűen élt, abszolút nem foglalkozott önmagával, vagy a belső lelki konfliktusaival, hanem azokat mindenféle felszíni dologgal kompenzálta: utazott, fogyasztott, szórakozott. Az, hogy az emberi élet véget érhet, és milyen lesz a vége, azzal nem foglalkozott, nem is akart. Köztudott, de nem közelfogadott, hogy az ember él és meghal, de erről nem beszélünk. Most szembesültünk ezzel, és ennek hozadékaként jött a páni félelem és megijedés. Az öntudatlan ember tünetileg kompenzált a covid előtt, a covid alatt rengeteg minden megszűnt, plusz a sajtó is tolta a rossz híreket. Ha megnézem a reklámokat, akkor a fizikális dolgok ajnározása megy, a pattanás már tragédiának számít, de a belülről történő jóllétről nincs szó. Ez azt jelenti, hogy jöhetnek az életemben váratlan, akár fájdalmas dolgok, de attól nem ijedek meg, mert még nincs itt. Ha pedig már benne vagyok, akkor miért nem azon agyalok hideg fejjel, hogy hogyan oldjam meg? Ám a legtöbb ember nem tesz meg mindent, hanem inkább aggodalmaskodik.

Mert az kényelmesebb?

– Elfogadottabb, Magyarországon pláne. Aggódni, hogy jaj mi lesz, ezt teszi mindenki.

Lehet köze a környezetnek ahhoz, hogy jól vagy jobban érezzem magam? Ha például a Balatonnál vagy a hegyvidéken élek, akkor az könnyebbé teszi a jóllétet és kevesebb aggódást?

– Szerintem igen. Ha belegondol, a vidéki életnek van egy olyan hozadéka, hogy az ember sokkal közelebb él a természetben zajló folyamatokhoz, mint egy városi ember. A városi ember azon kívül, hogy hideg vagy meleg a levegő, nem nagyon konfrontálódik a természettel, hanem felkeléstől a lefekvésig szinte a betondzsungelben él és mozog. A vidéken élő embernek mindig van valami teendője, amit közel a természethez csinál. Nyilván télen kevesebb a teendő, de ilyenkor lehet akár havat lapátolni. Mivel a vidéki ember közelebb van a természetben zajló folyamatokhoz, ezért ahhoz is közelebb van, hogy bekövetkezhet a halál, mert többet találkozik az elmúlással. Én a Bükk lábánál élek, ahol az emberek teszik a dolgukat, a természet tolja elénk, hogy mi a következő teendő. A vírus témával nem foglalkoznak túl sokat. Persze beszélnek róla, hogy valaki elkapta, vagy meggyógyult, de az élet megy tovább. És nem ez a normális? Hogy az élet mindig megy tovább. A városban koncentrálódtak a tüneti kezelések, koncert, mozi, étterem, szórakozási lehetőségek, amik mind bezártak. Most az embernek konfrontálódnia kellett önmagával, ezért jöttek a problémák és a páni félelem.

Erről írt a Főnix című könyvében is, és abbant azt írta, hogy nem nagyon látja a változást és változtatást. Most hogy látja, szembenéznek önmagukkal az emberek?

– Mivel nem nagyon jut el hozzám azok véleménye és reakciója, akik olvasták a könyvet, azt gondolom, hogy ezt így is, úgy is majd később, hosszmetszetileg fogjuk meglátni. Amikor majd vége lesz ennek az egésznek, akkor fogjuk látni, ha például valaki a környezetünkben elkezd másként gondolkodni és élni. Vagy pedig azt látjuk majd, hogy amikor feloldanak minden korlátozást, akkor mindenki elkezd ezerrel fogyasztani.

Ön mit gondol, vajon megváltoznak a nyaralási szokások? Milyen az emberi természet: óvatosabbak leszünk, vagy inkább pont az ellenkezője, és belevetjük magunkat újra a habzsolásba?

– Nem vagyok szakember, de szerintem az oldott, külföldre elutazás egy ideig meg fog szűnni. Feltehetőleg a magyar ember belföldön fog jönni-menni, nagyrészben. Nem szeretek előre gondolkodni vagy jósolgatni, de mentális szempontból mi híján vagyunk a belső megbecsülésnek, amit önbizalomnak is hívhatunk. Racionális szempontból nagyon okosak vagyunk, nagyon sok technikai innovációs találmány fűződik a magyar emberekhez. De ahogy ön is a pesszimizmus-optimizmus kérdésével kezdte, ami nem fűződik a magyarokhoz, az a mosoly, az optimizmus és a lazaság. Az aggodalom, a másoknak való megfelelési kényszer, a pesszimizmus, a kifogások keresése, az jellemző ránk. Néhány napja egy barátommal beszélgettem, aki nagyon szereti a népzenét. Elmesélte, hogy a minap két órán keresztül hallgatta kikapcsolódásként, és észrevette, hogy minden dal arról szól, hogy meghalt, otthagytak, elmentek, én szegény szerencsétlen. A két órai hallgatásból egyetlen egy pozitív kicsengésű dal volt, ami pedig arról szólt, hogy a falu bikája végigmegy a falun, és előtte nincs megállás.

És innen jövünk, ezek a gyökereink.

– Igen, ezek a gyökereink. És ezeket megváltoztatni, kutya kemény dolog. Nagyon remélem, hogy a fiatalabb generáció már megérti, hogy lehet másképp is élni, a boldogságot nem lehet a racionális dolgok megszerzéséhez kötni, ezért ők már máshogy fogják csinálni. Nagyon sokszor hallom, hogy kisfiam, ha ezt a szakmát választod, akkor ennyi és ennyi pénzed lesz, és akkor boldog leszel. A legtöbb ember így kommunikál a gyereke felé, és a gyerek fejében az ültetődik el, hogy ha pénzem lesz, akkor boldog leszek. A szülő nem azt mondja, hogy ha pénzed lesz, akkor anyagilag stabil lábakon fogsz állni, de az nem azt jelenti, hogy boldog leszel. Nem választjuk szét a racionális dolgokat és azt, hogy mit jelent az, amikor érzelmi szempontból elérem azt az állapotot, amit én belső békének vagy nyugalomnak hívok.

Gyakorlatilag nem erre kaptunk lehetőséget ezzel a bezárkózással?

– De igen, pontosan. Hogy elkezdjünk beszélni arról, hogy ha félek, akkor mitől félek. Hogy valójában hogyan érzem magam a bőrömben, és amikor nincsenek a kompenzálási lehetőségek, mint a kocsmázás, mozi, szórakozás, akkor mi történik.

Ha már itt tartunk, ön szerint az ismerkedési szokásokra rányomhatja a bélyegét ez a járványhelyzet?

– Az biztos, hogy a legtöbb ember számára komoly nehézséget okoz, hogy este nyolcig haza kell érni. Van egy ismerősöm, aki azt mondta, ő napközben megoldja ezeket a találkozásokat, mert nem lehet estébe nyúlóan randevúzni. De szerintem akik elég nagy bajban vannak, azok a tinédzserek és a fiatalok. Körülöttük nagyon sok minden szokott történni, most viszont azon kívül, hogy egész nap online oktatáson ülnek, nem történik velük semmi, ezért beszélni is csak erről tudnak. Ők vannak valószínűleg a legjobban megreccsenve.

Az egymás iránti bizalomra is hatással lehet?

– A fiataloknál nem hiszem, mert ők is tudják, hogy rajtuk átsöpör, és általában nagy bajuk nem lesz. Az ismerkedés terén inkább a szinglik lehetnek most bajban, mert megszűnt minden olyan közösségi hely és alkalom, ahová elmehettek. Az online térben lehet erősíteni egy ideig, de aztán az már nem izgalmas. Azt tapasztalom, hogy az emberekben fokozódik a türelmetlenség, feszültség. Ahogy az olaszoknál például fellázadtak a vendéglátósok. Mi magyarok talán türelmesebbek vagyunk, de az öntudatlan ember, ha elfojt magában dolgokat, akkor egy idő után robbanni fog.

Kicsit könnyebb téma felé evezve, balatoni magazin lévén engedje meg, hogy megkérdezzem, önnek van balatoni kötődése?

– Igazából nincsen. Szeretem a Balatont, van borász barátom ott, vagy budapestiek, akiknek nyaralójuk van. Azt nem mondom, hogy állandóan a Balatonra járok nyaralni, mivel én itt hegyvidéken élek, számomra ez éppolyan izgalmas, mintha víz mellett lennék.

Egy személyesebb kérdés, hogy ha ön maga alatt van, akkor miből inspirálódik? Kit olvas például, vagy mindig sikerül magában megtalálni a válaszokat és a megoldást?

– Ez elég érdekes, mert depresszív hangulatom, olyan, hogy magam alatt vagyok, már jó pár éve nem volt.

Nem ez a belső béke jele?

– Nevezhetjük így is. Én tudom azt, hogy mindig van egy megoldás, és ha kétségbe esek, akkor nem fogom meglátni. A kétségbeesés luxus idő. Ha abban a pillanatban nem is látom a megoldást, az nem azt jelenti, hogy nincs is. Ilyenkor sokkal fontosabb megnyugodni, néha olvasok valamit, és elfogadom, hogy abban a pillanatban még nem látom a megoldást. Viszont nem esek kétségbe ettől, mert ez teljesen rendben van.

Van, aki nagy gondolkodókhoz fordul, amikor elakad, de ismerek olyat is, aki például Csernus Imrét olvas, ha válaszokat szeretne. Ön kit olvas, ha kérdése van?

– Mivel ezek a fontos gondolatok itt vannak a fejemben, abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy elő tudom hívni. Tudom, hogy a mosoly és a saját magamon való röhögés gyógyító erővel bír. Régebben sokat olvastam másokat, de mostanában szeretek csak úgy lenni. Csak úgy lenni. És ez jó. Ez nem azt jelenti, hogy ne tudnék azonnal reagálni a következő pillanatban, ha szükséges, mert tudok, de megbecsülöm azt, amikor csend van, mert nem félek a csend meglététől.