Ad infinitum

Milyen érzelem nélküli maradna, milyen tartalmatlan lenne, ha csak közleményként élnénk meg a szomorú valóságot. – B. Kiss László, a Fejér Megyei Hírlap munkatársa…

Ez csak a fájdalmas tény közlése. Nincs benne a személyiséget meghatározó jellem, a szakma iránt elhivatott ember, halk szavú, csendes irodalmár… és nincs benne az elvesztett Jóbarát. Rég volt, mikor először jelent meg versem, s ez a Hírlap – általad szerkesztett – irodalmi mellékletében történt. Ekkor kezdődött barátságunk, mely lírával köttetett. A későbbi verseimet – kérésemre – álnevem alatt közölted, de ígérem, hogy e sorok befejeztével a valódi nevem adom az írottakhoz. Ahogy a rímek, gondolatok születtek, úgy múltak az évek, és nem az bánt, hogy már túl vagyok a hetvenen, hanem az fáj – de kegyetlenül –, hogy Te soha nem lehetsz ötvenkilenc sem. A halál alattomos módon belepiszkált a biológiai óra időrendszerébe, és aljas szándékkal manipulálta. Karácsony előtt telefonáltam – mentegetve magam –, hogy a pandémia miatt nem tudlak felkeresni, de majd húsvétkor… Szomorú vigasz volt, amúgy sem lehetséges, mert épp a vírussal küzdesz. A másik, a súlyosabb betegségről ekkor nem tettél említést, csak a második beszélgetésünkkor vallottad meg az élet folytatásának nehézségeit. Már oly távolinak tűnt a hangod, de még kérted, hogy új verseimet küldjem el Neked. Hosszú idő elteltével sem érkezett kritika, észrevétel – helyette feleséged telefonhívása érkezett… Az érzéshez, mely belém mart, csak a döbbent, néma csend volt méltó. „A leomló idegpályák sérült útjain felmorajlik a fájdalom, s benne hangosan zokog a csend”. Ha mindig is úgy éreztem, hogy verseim első közlési joga téged illet, barátságunkhoz nemcsak a líra szolgáltatta az egyetlen indokot. Összekötött bennünket közös hitvilágunk is. Nem volt kétséges, hogy gyermekeinkről azonos elvek alapján gondolkodunk. „Értékem – ha van egyáltalán –, hozzájuk mérve jeltelen semmi, a legnagyobb ajándék, amit az Istentől kaptam, nevében tudnak világot szeretni”. Szinte még most is hallom azt az euforikus hangot, a Tőled elhangzott mondatot, – Képzeld, nagypapa lettem! Feleségedről szeretettel, hálát említve szóltál, bevallva, a nem szokványos, újságírói életvitelben mekkora támasz. „Ő az, ki jegyet váltott veled a végtelenbe.” Derűvel töltöttek el „Márton”-kisregényeid, melyeket át- és átszőttek a gyermekek, a család humoros epizódjai. Soha nem mertem volna arra gondolni, hogy a halottak napjára írt versem – melyet Édesapád emlékére Neked ajánlottam –, a Te sorsodban is ilyen drámai szinten lesz jelen. „Valami végtelen, szent harmóniára oldódik az élet, elengedem szeretteim, s befogadom a Mindenséget.” Igen, most Téged kellett elengednem! Hiszen, ahova eltávoztál, az egy líraibb, lírikusabb világ, és ott – ahogyan szoktad, halkan, szerényen – az irodalmárok között elfoglaltad a számodra méltán fenntartott helyet. „A gyászban oly pátoszszerű minden vigasz, minden fogadkozás, de a barátság a halállal valóban nem múlik el. Velem marad.” Ad infinitum. (A végtelenségig.)

Ja, igen, – a valódi nevem, de Te azt úgyis tudod.