In memoriam B. Kiss László

Márton nem szerette a nagy szavakat. Nem szerette a mellébeszélést, a ködösítést, a világmegváltó eszméket sem. Úgy harcolt ebben az egyre nehezebben értelmezhető világban, hogy közben mindig próbált segíteni azokon, akiket az élet az útjába sodort. Megpróbált iránymutatást adni, határköveket kijelölni. Hogy ne keveredjünk el, hogy tudjuk, mi a rossz és mi a jó, ki az önzetlen és ki az irigy. Hogy minden körülmények között tudjuk, mit kell tennünk.

És így volt ezzel megteremtője, B. Kiss László is, akinek Mártonról, a kisember mindennapi harcairól, vívódásairól szóló, tanulságos történeteit évtizedeken át nagyon sokan olvasták a Fejér Megyei Hírlap hasábjain. Vajon mit mondana most Márton? Most, hogy Laci nincs többé. Biztosan tudna valami rezignáltan vigasztalót írni, amibe lehet kapaszkodni. Én nem tudok most semmibe kapaszkodni, csak hullok lefelé abban a rettenetesen néma űrben, amit ő hagyott.

Tavaly koraősszel még úgy búcsúztunk el, hogy kipiheni a nyári lapszerkesztés fáradalmait. Erőt gyűjt, hogy aztán visszatérhessen az ő igazi terepére, az újságíráshoz. De aztán valami nagyon megbicsaklott.

Három évtizeden át szolgálta a megyét gazdasági hírekkel, a hétköznapi ember számára is érthető nyelvre fordította le ezeket a történéseket. De a Provincia című, a Hírlapban havonta megjelenő irodalmi rovat szerkesztését érzésem szerint még ennél is jobban szerette. A Sajtó és Tanulás programban pedig diákok százainak segített az újságírás rejtelmeibe belátni. 2001-ben megkapta a megyei Iparkamara sajtódíját, 2005-ben a Fejér Megyei Hírlap Nívódíját, 2008-ban pedig Penna Regia díjjal ismerte őt el Székesfehérvár. Nemrég ünnepeltük, hogy három évtizede dolgozik a Fejér Megyei Hírlapnál azzal a hivatás iránti alázattal és felelősségtudattal, amely mostanság végleg kikopni látszik a világból.

Laci nem a címekre, a díjakra volt büszke, hanem elsősorban három lányára, s utóbb kisunokájára. A szó nemes értelmében igazi konzervatív ember volt, akinél az adott szó erősebb bárminél. A család éltette őt, minden pillanatában értük élt, értük dolgozott.

Laci nem volt harsány ember, nem volt a társaság középpontja. De ha valaki leült vele beszélgetni, igazi történetmesélővel találkozhatott, akinek szarkasztikus humorán nem lehetett nem nevetni. Aki látta a sokszor álarcos világ mögötti valóságot. Akitől tanulni lehetett. Hitet, tiszteletet és tartást.

S aki most tovább folytathatja mártonos történeteit, az égiek örömére!

Isten veled, Laci!