Egy Pázmándon élő katona vietnámi emlékei

Juhász Sándor számára a nyugdíjas évek hozták meg a lehetőséget arra, hogy mozgalmas, eseménydús és nemritkán veszélyes fiatalkori emlékeit számba vegye, s megismertesse azokkal, akik erre fogékonyak. Sándor három éve él Pázmándon, meséli, ahogy azt is: nagyobb fia Nadapon lakik, két unokáját is gyakran láthatja. Kisebbik fia sincs messze, a fővárosban él és dolgozik. Húsz évet dolgozott az MTV-nél, majd a Magyar Nemzeti Múzeum s végül a Magyar Természettudományi Múzeum következett – innen ment nyugdíjba is. Története azonban még ezen időszakok előttre datálódik: 1973 decemberétől teljesített ugyanis katonai szolgálatot Dél-Vietnámban.

– A Pákozdi Katonai Emlékparkban van egy kis kiállítás küldetésünkről, ahol több érdekes tárggyal, információval találkozhat a látogató – árulja el Sándor, aki volt katonatársaival minden évben többször is találkozik, ami azonban a járvány miatt sajnos egy ideje nem sikerült.

– Azt tervezzük, hogy az 50 éves jubileumot Vietnámban ünnepeljük majd együtt, a többi három náció még élő veteránjaival – teszi hozzá.

A volt katona így emlékezett meg a közel ötven éve történtekről:

– A „vietnámi veterán” kifejezéssel szinte minden amerikai filmben találkozhatunk, amely a hatvanas-hetvenes években készült, vagy ezt az időszakot mutatja be. Azokat a már kiszolgált katonákat hívták így, akik Vietnámban harcoltak. Sokan jártak ott, összesen 2 és fél millió amerikai, de nem mindannyian mentek haza, 58 ezren elestek a háborúban. A vietnámi áldozatok száma körülbelül 6 millió fő volt, főleg civilek – foglalja össze.

– A második világháború után az amerikaiak már – közvetett – segítséget nyújtottak a franciáknak Indokína újbóli gyarmatosításához, azonban a vietnámiak döntő győzelme és az azt követő 1954-es genfi konferencia után visszaléptek. Az egyezmény két részre osztotta az országot, az északi szocialista szektorra, valamint a déli részre. Az ötvenes évek végén már kezdtek beszivárogni az amerikai ügynökök, katonák is délre, majd követte őket a hadsereg. A 10 évig tartó háború hatalmas emberáldozatot és pénzt követelt, ezért az USA-ban és világszerte óriási tüntetések zajlottak. Ezek és az egyre fokozódó északi támadások miatt 1973 januárjában az USA és Vietnám aláírta a párizsi békeszerződést, amely – többek között – előírta egy 4 országból álló nemzetközi ellenőrző és felügyelő bizottság létrehozását. Hazánk, Lengyelország, valamint Indonézia és Kanada – később helyette Irán – alkotta a bizottságot. Ez volt hazánk első, nemzetközi katonai missziója, korábban Koreában dolgozott néhány katonaorvos.

Dél-Vietnámba 1973 decemberében indult, miután behívót kapott a honvédségtől, ahol látták, hogy fiatal, felsőfokú végzettsége van, és jól beszél angolul akkori munkájának köszönhetően. A felkérést elfogadta, az átvilágításon átment, és elvégezte a kiképzést.

– Megérkeztünk a saigoni Tan Son Nhut repülőtérre, amely egyben az USA központi katonai bázisa is volt. Kiszálltunk, úgy éreztük magunkat, mint aki mosókonyhába lép, máris folyt rólunk a víz. Vánszorogtunk, viszont megpillantottuk az amerikai katonákat, akik vidáman teniszeztek, röplabdáztak, egy hónap múlva már mi is hasonlóan fittek voltunk. Pár napos helyi továbbképzés – és akklimatizálódás – után elrepültünk első szolgálati helyünkre.

Dél-Vietnámot hét körzetre osztották, Sándor a harmadikba került, Kontum városába.

– Feladatunk a tűzszünet betartásának ellenőrzése, az USA-bázisok felszámolása, a fogolycsere lebonyolítása volt. Fegyveres konfliktusba nem keveredtünk, általában autóval jártunk, ha gyalog, akkor is csak többen és együtt. Tapasztaltuk viszont, hogy bárhová is mentünk, mindenhová követtek. Bázisunk – elvileg – védett volt, mégis megtörtént, hogy egyik alkalommal, amikor este a verandán sakkoztunk, egy rövid géppisztolysorozat verte le fejünk felett a vakolatot. Egy másik, ugyancsak jól őrzött bázison egyik éjjel ellopták a zongorát! – emlékezik vissza a volt ENSZ-katona.

– Munkánk során a távolabbi helyekre helikopterrel utaztunk. A DIFK – az északi hadsereg gerillaháborút folytató egységei, melyek tagjait egyszerűbb volt partizánoknak nevezni – sok települést elfoglalt, amelyek „leopárdfoltszerűen” helyezkedtek el, szinte naponta változott hovatartozásuk, hol ők uralták a területet, hol a dél-vietnámi katonaság. Éppen ezért indulásunk előtt mindig meg kellett tudnunk az aktuális légi folyosó koordinátáit, amelyből nem volt szabad kilépni. Amerikai pilóták vezették a gépeket, akik időnként felderítő munkát is végeztek. Egyik ilyen alkalommal – Kambodzsához közel, a Ho Si Minh-ösvény fölött – letértek a jelzett útról, mert egy rakétatámaszpontot akartak lefotózni. A gépet a partizánok lelőtték, sajnos ekkor két magyar katona is meghalt. A Pleikuban lévő körzetparancsnokság bázisa köré a dél-vietnámi katonaság tüzérséget, harckocsizó egységeket telepített, amelyeket a partizánok távolabbról lőttek rakétával. Ilyenkor bunkerbe vonultunk.

A helyi szokásokkal való ismerkedés nem mindig ment könnyen a magyar katonáknak sem:

– Egyik alkalommal meghívást kaptunk egy távolabbi faluba, s mindjárt az elején rizsbort kínáltak. Nem lehetett elsumákolni, noha mindenféle bélféreg gondolata megfordult láttán a fejünkben… – majd miután ezen túlestek, a felkínált tojásban meglepődve látták meg a kikelésre váró kiskacsát. De hát az emlékek tárháza végtelen: a felkínált kutyahústól kezdve az ember­evő tigrisen át a skorpiókig:

– A második állomáshelyem a tengerparti Ninh Hoa volt. Vigyázni kellett a kígyók és skorpiók miatt, kedvelték a kivilágított helyeket. Cipőinket mindig meg kellett nézni, hogy nincs-e benne skorpió – meséli Juhász Sándor, akinek harmadik bázisa Qui Nhon város volt, ahonnan szintén számos élményt hozott haza 1974 novemberében.

– Ekkor már erőteljesen fokozódott a helyzet. Az északiak erőteljes felszabadító offenzívát indítottak, 1975 áprilisában elfoglalták Saigont – s a háború véget ért.