Lelkész imádkozik a betegekért a Fejér megyei kórház Covid-osztályán

Milyen feladat hárul egy kórházi lelkészre, amely járványmentes időszakban is komoly szolgálat, ám most még nehezebb lehet?

– Alapvetően plébános vagyok, emellett van a kórházlelkészi szolgálat, melyet elődömtől, Glósz Ervin atyától örököltem meg. Ő kezdett el bejárni a kórházba, s amikor átvettem tőle az öreghegyi plébániát, akkor bízta rám a püspök atya ezt a szolgálatot is. Minden egyházmegyében van kórházlelkész. Így sokféle gyakorlat létezik. Én célzottan indulok a betegekhez, ha a családok konkrétan kérik, hogy menjek be hozzátartozójukhoz, ismerősükhöz imádkozni vagy lelki segítséget nyújtani. Most, a járvány alatt a Covid-osztályokra, az intenzív osztályokra is bemegyek a beteghez. Ilyenkor sok esetben már úgy találkozom velük, hogy nincsenek eszméletüknél. Mégis fontos a családnak, hogy az ima erejével így is segítsek.

Milyen érzésekkel megy be, illetve ment be először?

– Először rettegtem. Amikor 2020-ban, a járvány kezdetén először megkértek, hogy menjek be egy beteghez, akkor még csak egy kórterem volt elkülönítve a covidosoknak. Egy idős nénit látogattam meg. Nagy volt bennem a bizonytalanság, hogy mit és hogyan kell csinálni, és minden persze, amit akkoriban hallani lehetett erről az egészről. Így aztán tele voltam félelemmel, amikor először felvettem magamra a szkafandert, a pajzsot az arcom elé tettem, s közeledtem a beteghez. Az lendített túl ezen az érzésen, hogy én ezzel segítek neki. Azóta sajnos már rutinból öltözöm be, kérem a gumikesztyűt, megmondom, hányas kell belőle, milyen méretű ruhákat, maszkokat adjanak rám. Van, hogy hetente kétszer-háromszor is be kell, hogy menjek…

Ilyenkor mi a cél? A család kéri, hogy még utoljára menjen be hozzá, mert már nem lehet segíteni, vagy a betegek kérik?

– Jó, hogy erről beszélünk, mert nagyon fontos: a betegek szentsége nem a halál szentsége! Sokan félnek tőle, és azt mondják, „hú, ne hívjatok papot, mert nem vagyok olyan rosszul, nem fogok vagy nem akarok meghalni”. Sokszor előfordul az is, hogy azt mondják a családtagok: „atya, ne mondja meg, hogy mi küldtük, nem akarjuk, hogy megijedjen”. A közgondolkozásban a betegek szentségének az elnevezése utolsó kenet, amikor a haldoklóhoz megy a pap. Pedig a betegek szentsége, mint ahogy az egyház gyakorlatában minden szentség, az életről, a megerősítésről szól. A betegek szentségét akár többször is fel lehet tehát venni. Van egy nagyon szép gesztus benne: mielőtt a beteget megkenem a szent olajjal, előtte átteszem a kezem a fejére, és csendben imádkozom. Úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy ez olyan, mint annak a szülőnek a gesztusa, aki beteg gyerekén nem tud másként segíteni, csak egy ilyen érintéssel. A másik gesztus pedig, hogy a homlokra és a két kézfejre olajat kenek, s elmondom az imát: „E szent kenet által és nagy irgalmassága szerint segítsen meg téged az Úr a Szentlélek kegyelmével! Szabadítson meg bűneidtől, üdvözítsen téged, és erősítsen meg jóságosan!” Benne van tehát, hogy erősítsen meg téged. Még ha a beteg nincs is tudatánál, a lélek megerősítését akkor is megkapja. Ezért szeretem ezt a szentséget kiszolgáltatni.

Az elmúlt időszakban biztosan több megrázó élmény is társult a betegek szentségének átadásához. Mesélne ezekről?

– Több ilyen is volt… Első, ami eszembe jut az, amikor közvetlenül találkoztam a halállal. Még a lelkészi szolgálatom elején történt, hogy egy idős bácsi pont akkor halt meg, amikor megkentem az olajjal. Épp akkor lehelte ki a lelkét, szó szerint. A legutóbbi pedig a Covid kapcsán érintett meg nagyon: egy fogyatékkal élő testvérpár szülei haltak meg – mindketten a vírusban, pár nap eltéréssel. Bent voltam mindkettejüknél, imádkoztam értük, megerősítettem őket a szentséggel. A következő héten meghaltak, a két fiatal pedig ott maradt árván. Szintén megrendítő élmény volt a találkozó egy volt plébániai munkatársammal, akin, amikor bementem, még csak oxigénmaszk volt. Már nem nagyon tudott beszélni, de amikor befejeztem az imádságot, láttam rajta, hogy minden erejét összeszedve próbál közölni valamit. Közelebb hajoltam hozzá, hogy a pajzs mögül is halljam, ha valamit mond, s ekkor egy nagy lélegzetet vett, és azt suttogta: köszönöm! Ez volt az utolsó találkozásunk.

Mit tud mondani vigaszként, amikor felmerül a betegekben vagy a hozzátartozókban, hogy ez nem igazságos? Hogy hogy hagyhatja ezt az Isten?

– Nem szeretek az Isten helyett válaszokat adni. Nekem fontos történet ezzel kapcsolatosan az, amikor Jézus egyik barátja, Lázár meghal. S mielőtt a csoda megtörténik, hogy Jézus feltámasztja Lázárt, egy szép jelenet van: kimegy a sírjához, és elkezd sírni. Sok esetben azt érzem papként, hogy nem tudok választ adni a kérdésekre. Ezekre a kérdésekre ugyanis mindenki keresi a választ. Miért pont ő, miért pont így, miért pont most? Hiszen ilyenkor tehetetlenek vagyunk. És a tehetetlenségben kapaszkodó bizonyosság kell, hogy azért történik mindez, mert… De azt gondolom, nem is a szavak segítenek. Sok esetben csak azzal tudok segíteni, hogy megérintem a hozzátartozó vállát és csendben ott vagyok vele. Mert van úgy, hogy minden szó kevés, és a melléállás többet jelent a magyarázkodásnál. Azt gondolom, hogy Isten is így van mellettem…