Kétszázezer védőmaszk érkezett Pákozdról a partiumi Szalárdra

A küldemény előzménye, hogy tízmillió maszkot ajánlott fel a kínai Chi Fu Investment Fund Management Zrt. a Nemzeti Humanitárius Koordinációs Tanácsnak, ezeket az öt nagy magyarországi segélyszervezet juttatja el folyamatosan azokba az intézményekbe, ahol a védőeszközöknek a legnagyobb hasznát látják.

– Fontos kiemelni, mennyire sebezhető a világ – fogalmazott Soltész Miklós államtitkár, az NHKT elnöke aznap, amikor a kínai partnertől jelképesen átvette a szállítmányt. – Az elmúlt másfél évben tapasztaltuk, hogy egészségügyi és gazdasági szempontból is mennyire egymásra vagyunk utalva. Ha segíteni akarunk egymásnak, ha életeket és munkahelyeket akarunk megmenteni, hatalmas összefogásra van szükség. A karitatív szervezetek szakemberei tudják a legjobban megmondani, hogy amikor tavaly elkezdődött a járvány, mekkora nehézségbe ütközött az idősotthonok, a hajléktalanszállókon élők és más rászorultak védőfelszereléssel való ellátása. A járvány ugyan elvonulóban van, de ez nem azt jelenti, hogy nem lesz már szükség védőmaszkokra, nem lesz a maszkviselés hosszú távon része a mindennapjainknak, bármennyire furcsa ez a mi térségünkben. Ez a mostani szállítmány tehát a jövőnek szól.

A határon minden gond nélkül sikerült átjutni, onnan pedig Szalárd már csak néhány percnyi autózásra van.

Nem tudni pontosan, honnan ered a település neve, ám az biztos, hogy volt egy Szalárd nevű vezérünk, aki abban az időben vitézkedett, amikor Nyugat-Európában viselt hadat a magyar lovas hadsereg: azt a korszakot nevezik kissé lenézően „kalandozások” korának. A későbbi háborúk maradványa a falu határában, a Berettyó partján lévő egykori Adorján-vár maradványa, az öregtorony romja. Az erősséget többször ostromolták a századok alatt és egy alkalommal maga az erdélyi vajda is a falak alatt lelte halálát. A török rövid időre elfoglalta, aztán a 19. században lerombolták, köveit széthordták.

A Filadelfia Noom Idősek Otthonát a település központjában találtam meg, nem messze a hivataltól (ahol egyébként egy magyar baptista a polgármester). Telegdi Imre gondnok várta a szállítmányt, amit néhány segítővel rövid időn belül sikerült is lepakolni.

– Velünk még mindig az történik, hogyha átmegyünk a határon, románok vagyunk, itt pedig magyarok – mondta Imre, miután leültünk beszélgetni, de közben azért mosolygott. – De mi már ezt megszoktuk, nekünk ez már nem fáj. Három hónapig dolgoztam Szentendrén egy munkahelyen, aztán hazajöttem, mert nem bírtam a kollégákat: voltam én ott szekustól kezdve minden. De másrészt megértettem őket is, mert megvan mindenkinek a maga problémája.

Szalárd száz éve még színmagyar volt, ma már ez az arány fele-fele.

– Most már a beköltözések miatt vegyes a népesség, Szalárd az egyik legfiatalabb település az országban. Fejlődő község, sok a vállalkozás, új orvosi központot és önkormányzati lakásokat építettek. Olyan tömbházak ezek, ahová fiatalok költözhetnek elég szerény albérleti díj ellenében.

Meglepett, amit ezután az egyébként Paptamásiba való Telegdi Imre mondott, mert bár közel a magyar határ, de közel van Nagyvárad is, és mivel helyben elég sok a vállalkozás, nem jellemző a határon átívelő ingázás. Legfeljebb Ausztriába mennek el az itteniek, ha útnak indulnak, de ők jobbára idősgondozók.

– Érezzük a magyar kormány figyelmét, tavaly például két tonna lisztet kaptunk a Magyarok Kenyere program során, ez lényegében fedezte egész éves igényünket – folytatta a létesítmény gondnoka. – Kaptunk fertőtlenítőszereket, maszkokat is, ezekkel el tudtuk látni az iskolákat és az idős otthonokat. De a legnagyobb ajándék számunkra az volt, amikor megkaptuk a magyar állampolgárságot. A gyermekeink már Magyarországon dolgozhatnak, ha úgy döntenek, egészen mások lettek a lehetőségek.

A vírus időszaka náluk is hasonló gondokat hozott, mint az anyagországban, de a körülményekhez képest jól átvészelték az elmúlt hónapokat.

– Állandó felügyelet alatt voltunk, hetente kellett jelentést küldenünk a felügyeleti szervekhez, mindig csináltak tesztelést is. Ha kellett, megszüntettük a látogatásokat, csak azokhoz jöhettek családtagok, akik már az utolsó útra készülődtek.

A szalárdi otthonban jelenleg negyvennégy idős emberről gondoskodnak, ez náluk telt házat jelent. Nonprofit módon működnek, így a legalacsonyabb árakkal dolgozhatnak, ezért nem ritka, hogy más olyan helyekről is érkeznek hozzájuk, ahol nem tudták fizetni az ellátást. Ami meglepett, hogy keleti szomszédunknál nincsenek olyan hosszú várólisták, mint Magyarországon. Azt sejtem, ennek az is oka lehet, hogy a Partiumban vagy Erdélyben a fiatalok jobban vállalják idős szüleik gondozását, mint az anyaországban. Telegdi Imre megerősítette ezt a gyanúmat.

– Itt régen, ha valaki öregek otthonába került, az szégyene volt a családnak. Ám manapság egyre több az olyan eset, amikor a fiatalok külföldön dolgoznak, Kanadában, Svájcban, Németországban. Ezt is meg lehet érteni.

Felidézem Imrének, amikor az 1989-es forradalom – vagy inkább hatalomátvétel – idején újságíróként Nagyváradon jártam. Neki nincsenek arról az időszakról túl szép emlékei.

– Engem akkor nagyon megvertek a határvadászok. Borson dolgoztam, jöttek és azt mondták, szökni akarok. Hiába bizonygattam, hogy ember, nézze meg, van igazolványom arra, hogy ott lehetek a határsávban, de hiába, levittek a pincébe és úgy megvertek, mint a lovat. Utána nem jött fel még az eljegyzési gyűrű sem az ujjamra. Egyébként a forradalomból nem éreztünk semmit, Nagyváradon nem volt még egy puskalövés sem. Elment a kutya, a lánc maradt, de egy kicsit szabadabbak lettünk, érkeztek a magyar könyvek, a vallásos kötetek is, ami sokat jelentett, mert kinyílt a szemünk. Most? A román politika nem tud kiállni semmi mellett. Itt van Lengyelország és Magyarország, megvédik a családokat, de Románia meghúzódik, nem mer szólni semmit, csendben van, hallgat.

Hallgattunk mi is egy sort, aztán elbúcsúztunk. Abban egyeztünk meg, hogy rövidesen Seregélyes mellett, az elzamajori Pelinkán-ház Erdei Táborban találkozunk, ahová Imrével ketten is eljönnek majd a szalárdi idősek közül egy alkotótáborba.