2021.11.25. 14:00
November 25-e a nők elleni erőszak világnapja
A 34 éves Puchreiner Nikolett évek óta él az utcán, de nem iszik alkoholt, nem dohányzik, megváltozott munkaképességű és hajléktalanellátásban részesül. Ez a kilátástalan helyzet egészségügyi bajait is súlyosbítja.
November 25. napját az ENSZ közgyűlése 1999. december 17-én a nők elleni erőszak megszüntetésének nemzetközi napjává nyilvánította annak emlékére, hogy ezen a napon ölték meg a Dominikai Köztársaság emberi jogi aktivistáit, a Mirabal nővéreket. A dominikai diktátor, Rafael Leónidas Trujillo parancsára 1960. november 25-én verték agyon a Pillangóknak nevezett három fiatal testvért, testüket egy dzsipbe rakták, amit aztán elsüllyesztettek a szigetország északkeleti részén, hogy balesetnek álcázzák a történteket. A mindennapokban persze nem a politikai indíték a jellemző, az érdekek és indulatok a hétköznapi élet legkülönbözőbb pillanataiban teszik áldozattá a nőket. A történetben, amellyel az emléknap előtt tisztelgünk, közvetve és közvetlenül is nő az áldozat. Egy anya, akit megöltek, és a lánya, aki magára maradt
Fotó: Illusztráció: Pesti Tamás / Fejér Megyei Hírlap
Mióta éjszakázik hajléktalanszállón?
– Családi okok miatt már 2013-ban az utcára kerültem, mert akkoriban volt egy nagyon iszákos időszaka a szüleimnek. Hetenként jártak hozzánk a rendőrök, mert apám késsel fenyegetőzött. Nem bírtam otthon élni, otthagytam azt a poklot, így aztán 2014 telének nappalait már a Máltai Szeretetszolgálat egyik melegedőjében töltöttem egy padon. Éjszakánként azon a helyen, ahol napközben mostak az emberek, letettem egy matracot. A tragédia 2015. február 11-én történt meg: édesapám kilencvenkilenc késszúrással megölte édesanyámat. Aznap volt apám születésnapja. Tettéért 17 évet kapott, másodfokon 14 évet szabtak ki rá. Nem tudtam megtartani az önkormányzati lakásunkat, és végleg az utcán kötöttem ki.
Meg lehetett volna akadályozni, vagy előzni a tragédiát?
– Igen! Voltak intő jelek, például az a tény, hogy a szüleim alkoholizmusuk miatt már eleve a pszichiátrián találkoztak egymással. Aztán az, amikor édesapám kidobta a tacskó kutyánkat az ablakon. Az italtól agresszív lett és elvesztette az önkontrollját. Anyámhoz kijárt egy szociális ápoló, mert sok betegsége volt, de az ápoló sem lépett semmit, pedig láthatta, hogy baj van. Én nem tudtam, mit tegyek, a saját életemet védtem.
Látta azóta az édesapját? Kijár a temetőbe?
– Az elsőfokú bírósági tárgyalás óta apámat nem láttam, telefonon tartjuk a kapcsolatot. Én vagyok az egyetlen, aki beszél vele. Anyagilag támogat a nyugdíjából. Látogatni most nem is mehetnék a vírus miatt, ráadásul teljes áron drága lenne az útiköltség. Nem szoktam kijárni a temetőbe sem. Anyám sírja lejárhatott, nem találtam meg legutóbb, amikor végre rászántam magam arra, hogy kimenjek. Nagymamámhoz a Magyarok Nagyasszonya-templomba járok, ott helyezték el az urnáját.
Hogyan telnek a napjai?
– Reggel felkelek, megreggelizek egy melegedőben, összegyűjtöm az ételt, aztán déltől négyig dolgozom. Mostanában a szociális munkások egyre többet foglalkoznak velünk. Engem néha megkeresnek, kiválasztanak, verset tanulunk, elszavaljuk, énekeket tanulunk, gyakoroljuk, előadjuk. Egy Junior Prima díjas énekesnő egyszer dalt is írt rólam. Guessous Majda Mária, művésznevén, Mesi, megzenésítette az életemet.
Sok nehézségen ment keresztül. Mondta már többször, hogy a hite segítette megtenni ezt az utat. Mit jelent a hit?
– Nekem nagyon sokat. Ha nem lenne hitem, én már rég halott lennék. Anyám haláláig nálunk tilos volt a vallás gyakorlása, a szüleim nem voltak vallásosak. Én nem mehettem istentiszteletre. Ha templomba mentem, leszidtak, és azt kérdezték folyton, hogy nekem a templomba járás fontosabb, mint a kutyasétáltatás? Katolikusnak kereszteltek, mégsem értették, miért járok templomba. Volt egy szomszédunk, aki elvitt magával vasárnaponként a Wesselényi utcai Baptista Gyülekezetbe. Engem ez tartott meg az életben és tart meg ma is. Én mindig mindent megkaptam, amit kértem Istentől, ha nem is azonnal.
Apja néhány év múlva szabadul. Megbocsátott neki?
– Még ezt nem döntöttem el. Egyik felem szeretné, de a másik felem nem. Istenre bízom a döntést.
Szeretne családot? Gyerekeket?
– Nem. Egyelőre magamat is alig tudom eltartani. Nem szeretném, ha az állam nevelné fel őket. Most úgy érzem, nincs türelmem a gyerekekhez. Ha sírnak, feszült leszek. Lemondtam a családról. Poszttraumás szindrómával kezelnek, a történtek óta szinten vagyok, az állapotom nem javult, de nem is romlott, de vannak depressziósabb időszakaim.
Hajléktalan léthelyzetben mennyire vannak a nők kiszolgáltatva? Fél az utcán? Vált már támadás, erőszak áldozatává?
– Nem félek, mert nagy a hitem, bár többször kiraboltak már, ezért is járok aludni a szállóra. Egészségem sem engedné meg, hogy az utcán aludjak, hiszen megtörtént már, hogy egy nőre ráfagyott a ruha. Valamilyen szinten minden nő ki van szolgáltatva az utcán, aki mellett nincsen társ, akire számíthat. Amíg ilyen társam nem lesz, addig is számítok azokra, akik valamilyen formában segíteni tudnak abban, hogy az életem végre nyugodt legyen. Ezt szeretném.