Kopognak vagy ránk rúgják az ajtót? - A bicskei menekülttábor története

Esély sincs a menekültek integrációjára, ezért indítványozta a tábor bezárását Tessely Zoltán országgyűlési képviselő 2016-ban Pálffy Károly, akkori polgármesterrel együtt. A város mindig toleráns volt a különféle nációjú menekültekkel, de más lett a helyzet a 2010-es évek után.

Kesernyés humorral szoktuk mondani, hogy Magyarország saját magával határos, utalva a feldaraboltságunkra. S valóban, az első menekültek vértestvéreink voltak leginkább, velük könnyű volt az együttműködés. Aztán feketék, muszlimok, arabok, messzi földről idáig vergődő, nem is mindig beazonosítható népek jöttek, családok, asszonyok, nagymamák, gyerekek, apák. Az együttműködés tartott még ekkor is. Majd 2000, még inkább 2012 után gyökeresen megváltozott a helyzet, európai uniós nyomásra enyhültek a menekültekre vonatkozó szabályok. Immár csupa fiatal férfi érkezett iratok nélkül, Magyarországon át Nyugat-Európába tartva, ahol magas a segély.

Írásunkban szubjektív visszapillantót teszünk. A bicskei menekülttáborban sokan dolgoztak bicskeiek és a környékbeli falvakból valók, s állítják: életük fontos állomása volt a hely, ahol annyi emberrel, sorssal és érzéssel találkoztak. De a mai menekültek nem azok a menekültek.

A bicskei menekültállomás Einvachter János vezetésével alakult meg, a Csabdi úton álló Betonútépítő Vállalat egykori telephelyén nyertek végleges elhelyezést. Számos átalakítást végeztek az egyre komfortosabb táborban, konyhájuk a legkorszerűbbnek számított. A később tragikusan elhunyt igazgató helyettese, Szécsi Ervin idézi a hőskort, a dolgozók köztisztviselők voltak, később közalkalmazottak. Az Erdélyből érkezők többségében magyarok, kisebb számban románok voltak és romániai magyar cigányok – mit ért ebből más? Testvériségről, elszakítottságról, a kisebbségi sorsban felnőttek küzdelmeiről?

Szécsi Ervin a délszláv háború idején megnyitott nagyatádi menekülttábort irányította felváltva Einvachterrel és másik társával. 1992-93 idején négy és fél ezer délvidéki, többségében magyar lépte át a határt, gyerekek, nagyszülők, édesanyák jöttek, s egy falu polgármesterestül: Kórógy. Ők vissza is tértek a háború után. Az első táborok voltak: Békéscsaba, Hajdúszoboszló és Bicske, majd Nagyatád. Négy táborvezető, illetve igazgató irányította a bicskei menekültállomást a bezárásáig, egyikük, Horváth Lajos Nagyatádra került később. Szécsi Ervin Bicskén és Nagyatádon is szervezte a munkába állást, az iskoláztatást, segített intézni a letelepedést. Egy kanadai és egy ausztráliai program keretében hivatalosan telepedtek ki e messzi országokba a magyarok, de Bicskén és környékén sok erdélyi és vajdasági magyar lakik. A bicskei táborban rendezett egyik akkori szentestén a televíziós operatőrnek is folytak a könnyei, amint az erdélyi pedagógus házaspár kérleli az otthon maradottakat, hogy ne hagyja el mindenki a szülőföldet, kiürülnek a magyar és székely települések. És elmondták, hogy ők miért választották mégis az anyaországot, az iskola, a jövő, a bánásmód, a magyarság megélése okán.

Valódi emberi kapcsolatok tudtak szövődni, hangsúlyozza Szécsi Ervin. Bálint Istvánné, Bicske jelenlegi polgármestere ugyanezt erősíti meg. 1994-2014 között dolgozott a táborban főnővérként, az egészségügyi szolgálat vezetőjeként, ellátási osztályvezetőként. Először karanténban töltötték a menedékkérők a megszabott időt, nem „pénzeztek”, természetbeni juttatást kaptak, s sokan hetek múlva már dolgoztak. Ez is a múlté lett 2012 után… 

Az „igazi menekültek” házaiban rend, tisztaság volt, virágot ültettek, ünnepeket ültek. Nem volt szükség a dolgozók és a táborlakók közti távolságtartásra, nem élt senki vissza a helyzettel. Bálint Istvánné tiszteletet követelt a musz­lim férfiaktól is, akik először ezt nehezményezték, ám asszonyaik is elképedve látták, hogy embernek nézik errefelé a nőket. 2012-től nőtt a migrációs nyomás Magyarországon is, a tábor 450 férőhelyén 1200-an laktak. S már nem háborúk elől menekült a többség, s maguk körül is igénytelenség uralkodott, sorolja lehangoltan az utolsó időszak jellemzőit Bálint Istvánné. –Gyerekkorom óta küldetésnek tekintettem a segítést, gondoskodást, ha mással nem, legalább két kedves szóval. Az évek alatt sokat változott a helyzet, be kellett zárni a tábort – mondja ő is.

Bacsák Attila 1993-2002 között dolgozott Bicskén, a kulturális sokszínűséggel való találkozásokat élményként élte meg. Örmény, azerbajdzsáni, szomáliai, eritreai, etiópiai, elefántcsontparti, sierra leonei, bangladesi, afgán – sorolja a nációkat, ami hirtelen eszébe jut. A rendészeten dolgozott, s ő is arról beszél, hogy az idő előrehaladtával és a menekültek összetételének megváltozásával a belső béke is fellazult. Őket nem bántották, ám egymással verekedtek a megvadult férfiak, a rendőrség is alig bírt velük. Az Ugandából érkezők mesélték, hogy az országukban százhuszonhárom törzs él állandó harcban egymással, ez mitől szűnne meg egycsapásra?

Bacsák Attila kedves története azonban annak az ugandai fiatalembernek az esete, aki Magyarországon járt egyetemre. Persze nem ismerte senki Bicskén, s egy este megállt a kapuban. „Hát te, bantu, mit akarsz?”, kérdezte a portás tőle, mire az elmosolyodott. „Kedves uram, mit szeretne? Angolul vagy magyarul társalogjak önnel?” Jó viszony lett belőle, tolmácsként dolgozott a fiatalember sokáig a bicskeiekkel.

A tábor nyitásától nyugdíjazásáig huszonkét évet húzott le a menekültállomáson Kontra Imre, az ügyeskezű mesterember. Megtudták, hogy gyűjtő, a hazulról érkező levelek gyönyörű bélyegeit neki adták. A szomáliaiakkal együtt festették a vaságyakat fehérre, akik valami rejtély folytán oroszul beszéltek. A később érkező afrikaiak gyakran verekedtek egymással, emlékszik Kontra Imre, s a kevésbé szerény menekültek leszedték a környékbeli kertek gyümölcseit, nehezteltek érte a gazdák, hiszen tudták, mindent megkapnak a táborlakók. „Később mi dolgoztunk, ők meg buliztak”, mondja csöndesen. A bicskeieknek is abból lett elege, hogy randalíroztak a városban a migránsok, nem vettek jegyet a buszon, vonaton, rendetlenség uralkodott a házakban, pazaroltak, s éhségsztrájkot tartottak, mert kifogásolták az ételt, a konyhát. Féltek a bicskeiek tőlük. A nyitott táborban nem tartottak szabályt a befogadottak, sokan megszöktek, nem törődve a hivatalos eljárásrenddel.

Az utolsó botrányos történet bejárta a világsajtót, a Magyar Vöröskereszt bicskei elnöknője a saját részvételéről beszél. A Keleti Pályaudvarról szállították Bicskére a migránsokat, s Bicskén kellett leszállniuk regisztrációra 2015-ben. Három napig küzdöttek velük, kidobálták az ételt, akkor ittak a vízből, ha az elnök asszony előttük beleivott, hogy nincs megmérgezve. Egy nő a gyermekével beleesett vagy belelökték a sínek közé, s az utánanyúló-ugró, segíteni akaró rendőrt lefotózta valamelyik külföldi újságíró, s a nyugati sajtóban azt hazudták, hogy a magyar rendőr lökte bele. Ez már az utolsó cseppek egyike volt abban a bizonyos pohárban.

A tábort bezárta a magyar kormány 2016-ban. Álláspontja sokakéval egyezik: az üldözöttek segítése kötelesség. Leginkább ott, ahol élnek. S nem mindegy, hogy valaki bekopogtat hozzánk, vagy ránk rúgja az ajtót.