Ma, a vizes élőhelyek napján bőven van problémánk

Milyen állapotban vannak a vizes élőhelyek Magyarországon? 

– Anélkül, hogy túlzottan dramatizálnék, elmondhatom, a nemzetközi és a honi szakértők is egyetértenek abban: világszerte az édesvízi élőhelyek azok, amelyek a leginkább veszélyeztetettek. Sajnos ez ökológiai szempontból erőteljesen igaz a hazai vizes élőhelyekre is. Alapvetően az emberi tevékenység az, amely rendkívüli módon veszélyezteti, azaz pusztítja és rombolja a vizes élőhelyeket azzal, hogy valamilyen önös érdekből megszüntet, vagy olyan mértékben károsít, amely drasztikusan csökkenti az ökológiai sokszínűséget. 

Milyen tevékenységekre gondol? 

– Nálunk az ezernyolcszázas évek közepén történtek meg az első komolyabb beavatkozások, a nagy folyószabályozások, amikor a Dunát, a Tiszát és kisebb folyóinkat is gátak közé szorították, az árterek méretét csökkentették, ennek hatásaként jelentősen átalakult a folyórendszerek élőlényközössége. Őshonos halaink nagy részének ívási ideje nagyjából egybeesett azzal az időszakkal, amikor a nagy árhullámok megérkeztek. A halak az ártéren le tudtak ívni és a visszahúzódó vízzel az ivadék vissza tudott jutni a folyók főmedrébe. Ez manapság csak nagyon ritkán történhet meg, mivel egyrészt eltűntek az ártéri területek, másrészt a klímaváltozás és a medermódosító tevékenység hatására megváltozott a folyók vízjárása.

Mit ért medermódosító tevékenység alatt?

– A keresztirányú zárások, azaz az erőművek és a partvédő művek kiépítését, utóbbin elsősorban a kövezéseket kell érteni. Azt nem kell ecsetelnem, hogy egy ilyen kövezés ökológiai funkciója teljesen más, mint a természetes partvonalé.

A hetvenes években a Velencei-tó körbebetonozása ökológiai szempontból hiba volt, ez egyértelmű. Ami most történik, az jó irányba mutat?

– Ennek a tónak nagyon kicsi a vízgyűjtő területe, amely ráadásul nem csapadékos mikroklímával rendelkezik. A betonozáson kívül a hosszú időn át történő tisztított és tisztítatlan szennyvíz bevezetése sem tett jót. Elsősorban az eutrofizáció jelentett problémát (ennek során a vízben lévő foszfor és nitrogén túlzott mennyisége a víz algásodásához vezet – a szerk.), amely a csapadékhiánnyal karöltve okozhat bajt. Előremutató, hogy a műszaki beruházás, a partfal rehabilitációja során mesterséges ívóhelyek is készültek. Ez jelzi, hogy ma már hazánkban is előtérbe kerültek az ökológiai szempontok a hasonló beruházásoknál: ha az ívóhelyekhez megfelelő vízgazdálkodás társul, betölthetik szerepüket. Ez attól függ, milyen minőségű és mennyiségű víz kerül a Velencei-tóba.

Mi volna a legjobb megoldás a vízpótlásra?

– A megfelelő mennyiségű csapadék: mert bármilyen külső vízterületről hozunk vizet, az ökológiai kockázat. Hosszú ideje emlegetett a karsztvizes vízpótlás lehetősége, de ezt nem tartom jó ötletnek, mert nem előnyös karsztvizet a tó szikes vizével keverni. Még ennél is rosszabb forgatókönyv lenne a tó körüli települések tisztított szennyvizének tóba vezetése, ugyanis hiába tisztított a szenny­- víz, a növényi tápanyagtartalma attól még magas. Ez további terhelést jelentene, amit a tó nem tudna kezelni. Ökológiai szempontból a legjobb megoldás a sok rossz közül a Dunából való vízpótlás volna. 

Milyen helyes irányai lehetnek annak, hogy az egyre csökkenő csapadék ellenére hosszabb távon megőrizzük vizes élőhelyeinket? 

– Magyarország még annak ellenére is bőséges vízkészlettel rendelkezik, hogy a klíma egyre inkább szélsőségessé válik, és ezért növekszik az extrém módon csapadékhiányos időszakok előfordulásának aránya. Azt az eddigi gyakorlatot, amely azt célozta, hogy a meglévő csapadékot minél gyorsabban országhatáron kívülre vezetjük, véleményem szerint át kellene alakítani: azokat a vizeket, amelyek elérik az országot, meg kell tartani. Ehhez azonban elsősorban komoly műszaki beruházásokra és kisebb mértékben szemléletváltásra volna szükség a hazai vízgazdálkodásban.