Szabó Miklós alezredes: az egyenruhát tudni kell viselni!

Hogyan sodorta az élet a katonai hivatás felé?

- Most nagyot kell visszaugrani az időben, de kezdjük akkor valóban a történet legelején. Annak idején a Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskolát végeztem el, de a Magyar Honvédség kötelékébe tulajdonképpen ezelőtt kerültem, az akkor még kötelező sorállomány lévén. 1979-ben 11 hónapot töltöttem Kiskunfélegyházán egy Híradó Ezrednél ún. előfelvettként. Itt nyerhettem betekintést először a honvédség életébe, ismerhettem meg a honvédségi eszközöket, ezen belül is legfőképpen a híradó eszközöket. Ezt követően elvégeztem a főiskolát, és miután a honvédség akkor éppen informatikusokat keresett, egy katona családtagom javasolta, hogy jelentkezzek, mert a katonaság megfelelő életpálya lehet egy műszaki beállítottságú embernek. A Magyar Honvédség akkor, egy felívelő technikai fejlesztés előtt állt. Úgy gondoltam én is, hogy jó helyem lehet, és nagyon úgy tűnik, hogy mindkettőnknek igaza volt. Valóban megtaláltam az utat, amire születtem. Ennek idestova 36 éve, ugyanis 1986 januárjában léptem be a Magyar Honvédségbe. 

Milyen utat kell bejárni ahhoz, hogy valaki katona lehessen? Mennyire változott ez a folyamat napjainkban?

- Valamelyest változott a folyamat nyilvánvalóan, hiszen régen még volt sorkatonaság. Nekem rengeteg olyan beosztottam van, akit én győztem meg, hogy jöjjön a honvédséghez dolgozni, a sorkatonaság után. Mivel ők betekintést nyerhettek a mindennapokba, könnyebb volt itt tartani őket, csak egy kis plusz támogatás kellett nekik, amit meg is kaptak. Napjainkban direktben kéne a civileket elérni, hogy lépjenek be hozzánk, ehhez pedig kell egy jó imázs, ami tetszik az embereknek. A gyerekekben, fiatalokban még benne van a katonaság utáni kalandvágy. Persze, mindig  vannak visszatartó erők is…Az a kérdés, hogy inkább a motiváció, vagy a visszatartó erők győzedelmeskednek a fiatal lelkekben. 

Hogyan sodorta az élet Fehérvárra?

- Meglepő módon nem a katonai pálya sodort ide Fehérvárra. Érettségi után, néhány szintén műszaki beállítottságú barátommal a Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskolára jelentkeztünk, melynek központja Budapesten volt. Behívtak minket elbeszélgetésre, és akkor javasolták  Székesfehérvárt, ahol valódi számítástechnikai oktatás zajlott.  A fiatalok többsége Pestre szeretett volna kerülni, én azonban nem kötődtem annyira a fővároshoz, így örömmel fogadtam a hírt. Szokták mondani, hogy minden okkal történik. Nos, úgy néz ki ez valóban így van és nagy igazság. Ugyanis a főiskolán megismerhettem egy lányt, akit most már feleségemnek hívhatok, és már székesfehérvári lakosként jelentkeztem a Magyar Honvédséghez. Szerencsésnek mondhatom magam, mivel a velem egykorúakkal ellentétben, én egy helyőrségben töltöttem le ezt az időszakot. Nagyon meg voltam és vagyok is elégedve Székesfehérvárral. A feleségemet –noha ő éppen Budapesten tanít a BGE-n-, a mai napig ide köti a családja, és a Szabad Színház, úgyhogy sok-sok szál fűz minket a királyok városához, tehát egyáltalán nem bánom, hogy így alakul az élet. Sőt...

Milyen érzések töltik el, amikor magára ölti az egyenruhát?

- Az egyenruha egyfajta tartást kell hogy adjon az embernek. Ezért is szoktam azt mondani: az egyenruhát nem hordani, hanem viselni kell. Büszkeséggel töltött el, amikor első alkalommal öltöttem magamra, és a mai napig is büszkén viselem. Az emberek többsége tiszteli az egyenruhát. Ez látszik akkor is, amikor végigsétálunk mondjuk a belvárosban. Tudják, hogy a terepmintás ruha mögött milyen háttér is van, hogy milyen munkát végeznek a katonák, és mekkora segítséget tudnak nyújtani egy esetleges vészhelyzet/katasztrófa esetén. Jó érzés látni a szemekben ezt az elismerést, köszönetet, és tiszteletet. Az egyenruha persze felelősséggel jár. Ennek érezzük a súlyát nap mint nap, és igyekszünk meghálálni a társadalomnak a bizalmat, ami felénk irányul. 

Milyen feladatokat lát el, hogyan kell elképzelni egy napját?

- Tulajdonképpen eljutottam a pályám csúcsára. A kezdetek óta ugyanebben a helyőrségben, a Híradó Ezrednél vagyok, és legfőképpen informatikával foglalkozunk itt. A Magyar Honvédségnél a 43. Nagy Sándor Híradó és Vezetéstámogató Ezred az egyetlen híradó ezred. Az egész ország híradását és informatikáját mi biztosítjuk. A helyőrségben szolgáló alakulatok informatikai kiszolgálása, minősített, nem minősített rendszerek üzemeltetése tartozik hozzánk. Ez egy elég széleskörű, és sok embert kiszolgáló feladat, amihez még hozzáadódnak a gyakorlatok informatikai kiszolgálásai is. 

Mikor érezte először hivatása súlyát, amikor komoly felelősség nyomta a vállát?

- Számtalan komolyabb feladat van. Mondhatnám azt is, hogy a mindennapok ellátása is komoly feladat. Olyan rendszereket üzemeltetünk, amelyben 24 órás működést kell biztosítani, nem lehet semmiféle leállás. Ha esetleg valami probléma adódik, akkor pedig azonnal alternatívát kell találni. A legnagyobb kihívást talán a gyakorlatok jelentik. Egyre több nemzetközi gyakorlatot kell kiszolgálnunk, ezekre mindig alaposan fel kell készülni. Egy 2010-es logisztikai gyakorlat mindenki számára emlékezetes marad. Rengeteg náció érkezett, akik egy adott hálózaton belül dolgoztak, tábori körülmények között, amibe nagyon nagy számú számítástechnikai eszközt kellett telepíteni. Ez embert próbáló gyakorlat volt, az eszközök kiszállítását, telepítését, üzemeltetését nézve. Hiszen tábori körülmények között nem olyan egyszerű ezeket megoldani, ám sikerrel tudtuk teljesíteni, így mindenki büszkén emlékszik erre vissza. 

Mi a legszebb része a hivatásának?

- A hosszú évek alatt sok fiatal megfordult a kezem alatt, akiknek egyengethettem az útját. Jó érzés látni, amikor valaki, akinek én segítettem a kezdetek kezdetén, olyan szintre ér, amikor már ő is példa mások szemében. Amikor napközben találkozom a régi beosztottaimmal és csillogó szemmel mesélik, hova jutottak el, és végre megtalálták számításaikat, az igazán jó érzéssel tölt el. Talán ez az, ami leginkább megdobogtatja a szívem.

Hogyan látja a fiatalság helyzetét, mennyire motiváltak a katonaság felé?

- Én úgy látom, hogy nem is inkább a fiatalok motiváltak, hanem a szüleik, hiszen rádöbbentek, hogy hibás lépés volt megszüntetni a sorkatonaságot. Rengeteg szülővel beszélgettem, akik azt gondolják, hogy szükség lenne a sorkatonaság nevelő hatására napjainkban is. Talán jobban mint valaha. Vannak persze fiatalok, akik megkeresnek minket, hogy szeretnének katonák lenni. Ez mindig jó érzéssel tölt el minket, amikor motiváltan érkeznek hozzánk a jövő reménységei. 

Mire tanította Önt a katonai lét, milyen tulajdonságokkal ruházta fel?

- A katonai életforma beleivódik az emberek hétköznapjaiba is. Én például szabadság alatt is ugyanúgy korán felkelek, csak éppen nem jövök be dolgozni. Nálam rend a lelke mindennek, megvan minden tárgy pontos helye, minek hol kell lennie. Rendre, pontosságra tanít, és ezt akkor sem tudja levetkőzni az ember ha netalántán nyugdíjba megy, de ez így van jól. A másik a segítség. A katona életében benne van, hogy bárki bajba kerül segíteni akarunk rajta a tőlünk telhető legjobb módon. Ez a segíteni akarás is az ember lételeme lesz. Mindig hajt a vágy, hogy ott segítsek, ahol tudok. 

Milyen célok lebegnek még a szeme előtt az életében, vagy úgy gondolja mindent elért már, amit szeretett volna?

- Mindenkinek vannak még céljai, attól függetlenül, hogy hány éves, milyen életszakaszban van éppen. Célok nélkül nem érdemes élni szerintem. Ahhoz hogy hosszú, boldog életet éljen egy ember, és az út végén úgy tekintsen vissza, hogy igen ő megtett mindent hogy az legyen aki, ahhoz mindig célok kellenek. Hol kisebbek, hol nagyobbak, de valami mindig kell, hogy lebegjen a szemünk előtt. Én nemsokára nyugdíjba fogok menni, így az egyik fő célom, hogy olyan utódot neveljek ki, aki azt az értékrendet viszi tovább, amit én képviseltem. Valamint szeretném felnevelni az unokámat, aki jelenleg még picike, de nagyon bátor, és katona szeretne lenni. Nem akarom befolyásolni az útját. Nekem csak az a fontos, hogy megtalálja azt amit szeret, és boldog életet éljen. Szeretnék még további unokákat, és segíteni a művész gyermekeimnek az ő nevelésükben, hogy minél több terhet levegyek a vállukról. No, és továbbra is szeretném segíteni a Szabad Színház munkáját, és a társulaton keresztül Székesfehérvár kulturális életének kiteljesedését.  A honvédségen belül pedig már csak arra vágyom, hogy méltó módon búcsúztassanak el, és köszönjék meg a munkámat.