Besétált Fehérvár belvárosába a történelem

Az újabb királyi látogatók II. Andrást és gyermekeit, Szent Erzsébetet és IV. Bélát ábrázolták és vetítették sorsukat a 21. századi fehérváriak és a városban turistáskodók képzelete elé. A menet a Vörösmarty Színháztól indult, Cservenka Ferenc közreműködésével a bemutatók szokásos módon a Mátyás király emlékműnél és az Országalmánál folytatódtak.  

Akikről szó volt, és akiknek zaklatott szelleme a bábokkal együtt ismét megjelent a koronázó városban, történelmünk meghatározó alakjai, még akkor is, ha egykori cselekedeteik furcsának, netán hibásnak tűnnek mai szemmel. De az ilyen értékelésnek természetesen nem sok értelmük van az elmúló évszázadok és a változó erkölcsök tükrében. 

Az Árpád-ház legnagyobb hatású reformerének is mondják II. Andrást, aki harminc évig uralkodott. Ennyi idő alatt átalakította a királyságot, miközben viszonylag csekély létszámú seregével csak kisebb csatákba bocsátkozott. Ez igaz még annak tudatában is, hogy vezetett ugyan keresztes hadjáratot a Szentföldre, de azt csak diplomáciai célokra és ereklyék gyűjtésére használta fel. „Ez után uralkodott András hatalmas és dicső király. Ez a szent földet megjárta, hol az összes keresztyén fejedelmek kapitányukká választották, s a babiloni szultán seregét a magyarokkal és székelyekkel megszalasztotta, és az assziriabeliek s más nemzetek által népével együtt nagy tisztességgel lőn fogadva. Onnan igen nagy dicsőséggel tért meg Magyarországba”, írta róla Kézai Simon. II. András 1235-ben hunyt el, miután történelmi léptékekben átírta a Magyar Királyság társadalmi és gazdasági szerkezetét.   

Leánya, Erzsébet az egész keresztény világ egyik legnépszerűbb szentje lett, aki hat év boldog házasság után jutott özvegységre. Imádott grófi férjének, Türingia uralkodójának a halála után gyermekeivel együtt el kellett hagynia a várat, ahol addig élt: lényegében kiutálták onnan. Rengeteget nélkülözött, de mindig Istenben bízva viselte a megaláztatásokat. Oda ment, ahol szükség volt rá, beteget ápolt, ruhát foltozott, ételt osztott. Marburgban lépett be a ferences rendbe, ahol élete végéig a rászorulókért dolgozott. Kórházat épített, ahová befogadta azokat, akiket ma hajléktalannak mondanánk. Teremtője 24 évesen hívta magához: 1231-et írták akkor a szerzetesek.  

Hármójuk közül IV. Béláról tanulhattak az iskolában a legtöbben, nyilvánvalóan azért, mert sorsa egybefonódott a mongol invázióval, amely esemény nálunk hibásan tatárjárásként ragadt meg a köztudatban. Keményen kezdett, hiszen apja bizalmi emberét megvakíttatta, egy másikat tömlöcbe záratott, aztán egyéb más határozott intézkedéssel sikerült megszilárdítania hatalmát. De aztán megérkezett a horda és 1241-ben a muhi csata, ahol oly sokakkal együtt az öccse is odaveszett. A király a mai Trogirba menekült, ahol olyan sok hazánk fia nyaral e pillanatban is, mit sem tudva erről az előzményről. Béla nem sok sikert aratott a csatamezőn, de okkal tisztelhetjük, mert sikerült gyorsan talpra állítania az országot, miután a mongolok meglepetésre kivonultak a Kárpátok közül.