A csabdi kis iskolában nagy célokat ért el a tanító, Kisvári Gyula

A bicskei Petőfi Művelődési Központban nyílt kiállítás Kisvári Gyula akvarelljeiből, ő választotta a sok-sok képe közül a magával hozott, s tárlattá összeállt virágokat és a fákat. A virágcsendéletek élő, lüktető tobzódása kissé ellenpontozza a sötétebb tónusú erdei részleteket ábrázoló, s szinte csaknem levél nélküli fák sorozatát. Szomorú? Depresszív? Vagy csupán melankolikus?

– Többen kérdezték tőlem, hogy miért, de nem tudtam megfejteni – mondja szokott csöndes modorában. Az árnyas erdő mélyén másként süt a nap is. – Tájképek, csendéletek, ezeket festettem a legtöbbet. Előfordult, hogy mást kezdtem, de ez lett belőle… Az erdőkben az ember benne van, s én egy idő után embereknek látom a fákat – teszi hozzá, s rögtönzött tárlatvezetést tart.

A virágokat emlékezetből festi, állítása szerint nagyon gyorsan, de ettől nem kevésbé szépek! A fás festményeken pedig olykor megjelennek vadászok, de mint Áprily Lajos versében, A fegyvertelen vadász dalában, fegyver nélkül, hangsúlyozza.

Kisvári Gyula felesége, Kelemen Ágnes gyógypedagógus, „szabályos” verseket ír, klasszikus rímekben és ritmusban. Férje A pad című képe megihlette, a csupasz fák alatti padon üldögélő alak őt ily sorokra késztette: „A hajnal elűzte a bogár-felleget/A harmatban néhány rigó lépeget/Az áldott csend könnyekre fakaszt/A kőpad magánya megriaszt.”

Ágnes elárulja azt is, hogy férje rengeteget és gyorsan fest, éjjel is nem ritkán, otthonuk telis-tele van képekkel, pincétől a padlásig. A Covid alatt vagy ötszázat! Akvarell mind, néhány grafikusi „kitérőt” tett a művész-tanár tanító. Bicske, Felcsút és egy ismerős felkérésére Isaszeg nevezetes épületeiről készített rajzokat, Bicske képeslapsorozatot adott ki belőlük.

A tősgyökeres bicskei Kisvári Gyula a Vajda János Gimnáziumban érettségizett, s a győri Apáczai Csere János Főiskola nappali tagozatán végzett, rajz szakkollégiumon. 1978-ban pedig belépett első és egyetlen munkahelyére, a csabdi általános iskolába. Elvégezte később az egri tanárképzőt, hívták több helyre, főiskolára is tanítani, de ő soha nem kívánkozott máshová. Csöndes szenvedélye a csabdi iskola, a tanítás, a festés és mellé a természetjárás.

– Keresztapám, néhai Székely József és felesége Óbarkon tanítottak, s nekem ők például szolgáltak, hogy milyen kicsi iskolában tanítani. Vallom, hogy végezhetnek bármilyen kompetencia-felmérést a nagyobb iskolákban, a kis iskolákban mégis a legjobb, s nagy célokat is el lehet érni – szögezi le, s igazolja a negyvennégy évig tartó szakmai életútja szépségét. – Belépésemkor az akkori igazgatónő úgy köszöntött cinikusan, hogy úgysem lesz semmiféle sikerem, mert a csabdi gyerekek nem alkalmasak rá, buták. Szerencsére eltűnt tőlünk és a pályáról is. S mi a gyerekekkel mindenre rácáfoltunk! A ’90- es években országos versenyeken nyertünk matematikából, Kazinczy-versenyen, más tantárgyakban is. Azt mondtam, az életem nem kalandregény? Nem, de fontosnak tartottam emberként helytállni. S kaland lehetett, hogy általában szeretem bebizonyítani az ellenkezőjét, amikor azt mondják: lehetetlen.