Az orvos által közölt rossz hírt is neki kellett tolmácsolnia - Díszoklevéllel köszönték meg Szőke Zoltán munkáját

Szőke Zoltán ukrán édesanya és magyar édesapa gyermekeként született Kárpátalján, az akkor még a Szovjetunióhoz tartozó Ukrajnában, ahol közel 30 évig élt. 2015-ben költözött Magyarországra, majd egy évvel később ukrán felesége - aki akkor már harmadik kislányukkal volt várandós - és két kislánya is megérkezett. Kecskeméten telepedtek le, majd Zoltán munkája miatt költöztek Fehérvárra, ám választásukban az is fontos szempont volt, hogy gyermekeiket katolikus nevelési intézményekbe tudják járatni. Miután Fehérváron megszületett negyedik gyermekük is, úgy döntöttek, bérlemény helyett inkább saját otthont teremtenek. Így kerültek Zámolyra 2020 júniusában. Gyorsan beilleszkedtek, köszönhetően többek között annak a sok segítségnek, amit az önkormányzatnál kaptak. Zoltán azóta is jó viszonyt ápol Sallai Mihály polgármesterrel.

- Azon a februári napon, amikor kitört a háború, már hajnalban megtudtam a hírt, a Fehéroroszország és Ukrajna határán élő rokonaim azonnal jelezték. Munkácson élő szüleimet még aznap átmenekítettem Magyarországra. Ekkor gondolkoztam el azon, vajon mit élhetnek át azok, akik egy bőrönddel, vagy még annyival sem kénytelenek menekülni, menteni az életüket? – idézte vissza Zoltán, aki azonnal felajánlotta segítségét a polgármesternek, amikor megtudta, hogy a hatóságok Zámolyt is kijelölték menekültek befogadására. Tapasztalata értékesnek bizonyult. Nem csak azért, mert maga is Ukrajnában nőtt fel, jól ismeri az ottani embereket, viselkedésüket, gondolkodásmódjukat, ukránul és oroszul is beszél, de akkoriban éppen Magyarországon munkát vállaló ukránok ügyeinek intézésével foglalkozott, voltak tehát kapcsolatai pl. bankokban, az idegenrendészetnél, vagy a NAV-nál. A menekülthelyzet aztán számos olyan feladat elé állította – nem csak őt, de Zámolyon a menekültek körül segítő önkénteseket is -, aminek a megoldása fent említetteken túl emberséget, empátiát és több esetben konfliktuskezelő képességet is megkívánt.

- A legnehezebb talán annak a feszültségnek a feloldása volt, ami a hosszú utazásból, a bizonytalanságból, a menekültek tájékozatlanságból fakadt. Nekünk sem volt tapasztalatunk, hogy mit és hogyan kellene csinálnunk. Számos igény merült fel, amit meg kellett oldanunk a gyógyszertől kezdve a napi étkeztetésen át a hivatalos papírok intézéséig. Mire a harmadik csoport megérkezett, már olajozottan ment minden és én is el tudtam fogadni, hogy ha rosszat mondanak, az nem nekem szól, hanem az érkezők helyzetéből fakad, így a konfliktusokat is tudtam kezelni – mondta Zoltán, aki néha szabadságot vett ki, amúgy pedig hosszú hetekig minden napját a művelődési házban kezdte és ott is fejezte be, de napközben is számos telefont bonyolított, hiszen csak ő tudott szót érteni a menekültekkel. Nem mindig volt könnyű. Az is előfordult, hogy neki kellett tolmácsolnia egy terhessége elején járó kismamának az orvos szavait, miszerint nagy valószínűséggel elveszti magzatát.

– Úgy gondolom, a mai világban nagy szükség van az összefogásra, egymás segítésére, ami akár a túlélésünk záloga is lehet. A szüleim is segítőkész, empatikus emberek, ezért számomra másokon segíteni természetes. Azt pedig különösen jó érzés volt megélni, hogy végül még azok is, akik feszülten és elégedetlenkedve érkeztek, a hála és a köszönet szavaival távoztak – zárta Zoltán, aki nem győzte hangsúlyozni, mindenki, aki részt vett a menekültek körüli feladatokban, hozzá hasonlóan megérdemli az elismerést.