Tolcsvay Béla: Az út visszafelé vezet minket előre

Mit jelent önnek, hogy a megvalósítás ötlete valósággá vált? 

– Komoly elégtételt, mert úgy éreztem, azoknak a nagyszerű embereknek nem adtak semmit azon kívül, hogy megbecsülték őket annak idején. Értékén kell kezelnünk azt, ami történt, hiszen 70 éve ott Helsinkiben született meg az Aranycsapat is. Amelyről mindenki hallott a világon, bárhová utazott az ember, ha kiderült róla, hogy magyar, már arról beszéltek, milyen nagyszerű futballista volt Puskás… Sokat dolgoztunk, mire idáig eljutottunk. 

Az ötletgazda Kű Lajos, az Aranycsapat Alapítvány vezetője először úgy gondolta, avassuk fel Helsinkiben az emlékművet – hát ott nem lett avatás. Mint ahogyan nem lett Budapesten sem. Nem tudom, hány kilométert autóztunk ebben az ügyben, és aztán jött a járvány és kissé lecsendesedtünk, mert nehezen ment minden. Ám amikor felkerestük Kásler Miklós akkori miniszter urat, ő azonnal azt mondta: igenis, megcsináljuk! És feltétlenül igaza volt, hiszen fantasztikus az, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió után mi lettünk a harmadik legeredményesebb nemzet. 

Nem tudom, legközelebb mikor látunk ilyet, mikor lesz legközelebb ennyi tehetség ebben az országban? 

Mi volt az oka, hogy 16 csodás győzelem született egy rendszerben, amely könnyen eltiport embert és szellemet? 

– Azt hiszem, a sport volt a kommunista diktatúra világában az egyetlen repedés, amelynek segítségével meg lehetett mutatni, hogy valaki mennyit és mit ér. A sport volt az egyedüli járat, amelynek segítségével a tehetségek a föld alól kidughatták a fejüket. Annak idején minden labdarúgó rongylabdával kezdett a grundon, és a grund nagyra becsült helynek számított. Az egy „oltári” hely volt, ahol a maguk tehetsége alapján választódtak ki a legjobbak. De megmutathatta magát valaki más sportágban is, legyen kalapácsvető, úszó vagy öttusázó, minden pályán fantasztikus teljesítmények születhettek. Nálunk zenészeknél ez másként ment, én 1946-ban jöttem erre a világra, amikor véget ért a háború, és amikor 18 évesek lettünk, akkor kezdtünk el gitározni, s attól kezdve lett az a bizonyos kezdeti beatkorszak annyira karakteres. 

Ha valaki ismeri Helsinki olimpikonjainak életét, rájön arra, hogy többükről regényt lehetne írni. Szeretjük a mai sportolókat, a mai ifjúságot, de vajon képesek lennének megtenni azt, amit a régiek? 

– Kételkedem ebben. A körülményeken van a hangsúly, mert az akkori világban úgy kellett teljesítményt mutatni, célokat elérni, hogy közben fű alatt kellett mindent elintézni, nehogy gyanússá váljék valaki. Ez extra stresszhelyzetet jelentett, feszültséget okozott. Biztos vagyok abban, hogy ez így volt mindenkinél. Grosics Gyuláról például megtudtam, hogy azért viselt feketét, mert papnak készült. De hát Grosics eleve fekete bárány volt, mint Papp Laci, aki rendszeresen járt templomba. 

Az üldözésnek sokan megfizették az árát, még azok is, akik 1956 és Melbourne után nem jöttek haza, mert ha boldogultak is nyugaton, az életük már nem lehetett a régi, a törés bekövetkezett. Mi volt a belső küldetés lényege? 

– Amit Czibor Zoltán a magyarságáról mondott, tanítani kellene az iskolákban. A könnyeimet kicsalta, amikor hallgattam. Arról beszélt, hogy ők mindig a magyarságért tették a dolgukat a pályán, tudták, tízmillió ember áll mögöttük, amikor szól a Himnusz. Volt ilyen az én életemben is, amikor 1978-ban Havannába mentünk a Világifjúsági Találkozóra. Amikor felhúzták a nemzeti lobogót és eljátszották a Himnuszt, tudtuk, az egész országot képviseljük. Elmondhatatlan érzés, rendkívül felelősségteljes helyzet, amikor valaki minden magyar helyett ott áll szinte egyedül. És néha a legfelsőbb helyre kerül és aranyérmet nyer. Mert meg kell tenni, át kell szakítani a célszalagot és legelsőnek kell lenni. Tegye, próbálja megtenni ezt mindenki a maga területén! 

Az alapítvány célja, hogy példaképnek állítsa őket a maiak elé. A fiatalok fogékonyak lehetnek a történeteikre? 

– Talán igen, de meg kell találni ehhez a megfelelő lehetőségeket. Jó volna, ha Kű Lajosnak sikerülne elérnie, hogy tananyaggá váljék az életük és világraszóló teljesítményük. Nekünk ők példaképeink voltak, és soha nem gondoltam volna, hogy Grosics Gyulával egyszer tegező viszonyba kerülök. 

Az avatás első tervezett helyszíne Helsinki volt, aztán Budapest került szóba, de a főváros vezetésének nem kellett egy ilyen emlékmű, és az, amit képvisel. Mi azért nem bánjuk, hogy Székesfehérváron talált otthonra a mű, ugye? 

– Fantasztikus, nagyon jó helyszín ehhez a királyi koronázóváros. Örülök, hogy így alakult, már csak azért is, mert a szobor így közelebb lesz hozzám. Zseniális, amit elkészített Melocco Miklós, és annyira „meloccós…” Egyetlen motívum él benne, ami engem azonnal rá emlékeztet, az egyik lap meghajlik, mintha a szél lengetné, és ez a hatalmas, többtonnás monstrum ettől mégis lágy lett. Hetven éve kemény világot éltünk, de most sem látszik könnyűnek a jövő. Mi vár ránk? – Én már menekülök ettől a világtól. Csak a szabad levegőn, legfeljebb egy nádfedél alatt érzem jól magam, vagy a tűz mellett, ahol az emberek kicserélhetik a gondolataikat. Számomra ez a természetes, de tudom, hogy van, aki be van zárva egy lakásba a négy fal közé a nyolcadik emeleten. Rá nehéz idők jöhetnek az energia drágulása miatt, mert az embernek enni és élni kell. Nem jó a kilátás, nem túl szép. 

Valamit változtatniuk kell az embereknek a saját világukon, mert nem megy, hogy egyfolytában csak a dőzsölésre összpontosítanak: néha csak nézek, milyen autókkal közlekednek húszéves lánykák Pázmándon az utcán… Saját magunkat kell mérsékelni, mert más nem teszi meg helyettünk. Tudni kell, hol az elég. EL-ÉG! Szó szerint értem. A parasztember tudta, hogyha sok trágyát hord hátra, és túl nagyra nő a trágyadomb, az egy idő után begyullad. És elég. Legyen tehát ELÉG! Az embernek magának kell határt szabnia, hogy tudja, mennyi az, ami már elég. A kultúra világában is a szemét az uralkodó, a szemét a szemét hátára kerül. És ebből baj van, mert degenerálódik a világ, megbomlik az agy, ha túl nagy sebességgel halad valaki, akkor nekimegy a falnak. Ezeket az alapvetéseket nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni, nem akarjuk az életet igazán élni. 

Hol a példa? Az ősöknél? 

– Igen. Egy barátomtól tanultam, és igaza van: minden út visszafelé vezet előre!