1956. október 23-án reggel iskolába ment, este már lángvágóval vágta a Sztálin szobor lábát

Megrázó volt hallgatni a személyes történetet, amit Pongrácz András 17 évesen élt meg, ugyanakkor felemelő, hogy valaki olyan mesélt, aki testvéreivel együtt részese volt ezeknek az eseményeknek.

– Utolsó évesként a gépipari technikumban, 17 évesen 1956. október 23-án reggel iskolába mentem, éppen úgy, mint akármikor máskor. Nem is álmodtam róla, hogy aznap este már lángvágóval vágom a Sztálin szobor lábát, ami akkor tudtam, hogy halállal jár – kezdte mesélni történetét Pongrácz András. Az iskola kultúrfelelőseként délután az Operaházba ment a következő havi belépőjegyekért, kilépve pedig az épület falán látott egy géppel írt papírt. Ekkor találkozott először az egyetemisták 14 pontjával és mint mondta, körülnézett, hogy vajon látta-e valaki, hogy ő ezt elolvasta.
Pongrácz András akkor villamossal indult haza, a Nemzeti Színház után pedig egy csoport fiatalt látott. 

– Leugrottam a villamosról, odamentem hozzájuk, hogy lássam, mi történik. Beszélgeti kezdtünk és elhatároztok, hogy megyünk és lehúzzuk a Sztálin szobrot. Kimentünk a Körútra, egyre többen lettünk, elfoglaltuk az egész utat. Teherautók jöttek, a sofőrök kérdezték, mit csinálunk az úton. Amikor elmondtuk, hova megyünk, ők is csatlakoztak – elevenítette fel a kezdeti eseményeket a forradalmár. Mint mondta, felmásztak a szoborhoz, de az olyan erős és monumentális volt, hogy nem volt egyszerű véghez vinni a tervet, hiszen teherautókkal sem tudták megmozdítani. – Drótkötelet tettünk a nyakába, azt kötöttük az autóhoz, de a kerekek kipörögtek. Megraktuk macskakövekkel a teherautót, akkor meg elszakadtak a kötelek. Én, mivel gépipari technikumba jártam, értettem a lángvágáshoz. Mondtam a többieknek, hogy el kell vágni a lábát, másképp nem tudjuk lehúzni. Az egyik iskolából hoztunk egy lángvágót, elvágtuk a szobor lábát és végül le tudtuk dönteni – mesélte Pongrácz András. A szobordöntés után a rádió felé vették az irányt, tudták, ott már lőnek, sőt már halott is van.

– Amikor én a Sztálin szobornál voltam, akkor Ernő bátyám a Parlamentnél volt és hallotta, hogy a nép Nagy Imrét akarja hallani. Ernő elment Nagy Imre lakására és bevitte a Parlamentbe. Keresett egy magyar zászlót, hogy kitegye abba az ablakba hol a beszéd lesz, de az egész épületben nem találtak egyetlen olyan zászlót sem, amelyiknek nem lett volna a közepén a kommunista jelkép. Kivette a zsebéből a bicskáját és kivágta. Így jött az első lyukas zászló – mesélte egyik testvérével kapcsolatban Pongrácz András. Mint mondta, hosszú idő kellene ahhoz, hogy a forradalom eseményeit részletesen elmesélje. – A lényeg, hogy 27-28-án győzött a forradalom. Mi, pesti srácok, magyarok voltunk azok, akik kivertük az első téglát a kommunizmus falából. Örömmámorban ölelgettük egymást az utcán anélkül, hogy ismertük volna egymást, mert győzött forradalom és szabad országban fogunk élni. Sajnos ez nem történt meg. Jött november 4-e, megint bejöttek az oroszok és annyit adtak nekünk, amennyit már nem tudtunk elviselni – fogalmazott a forradalmár.

1956. november közepén már keresték Pongrácz Andrást, aki emiatt nem tudott hazamenni. Az édesanyja azt mondta, nincs már mód arra, hogy Magyarországon maradjanak. – Én voltam az első, aki a családból elhatároztam, hogy disszidálnom kell. Az egyik bátyámmal és két barátommal gyalog indultunk el és három nap gyaloglás után értünk Ausztriába – mesélte Pongrácz András. Később a teljes Pongrácz család kijutott az országból, éltek Ausztriában, Angliában, de több mint harminc évvel ezelőtt végül az Egyesült Államokban telepedtek le. Először 1990-ben léphetett be újra Magyarországra, azóta pedig évente legalább egyszer minden esztendőben hazalátogat. Visszaköltözni nem tud, hiszen ott a családja, öt gyermeke és húsz unokája. Az itthon töltött idő alatt viszont rendszeresen találkozik hasonló korú fiatalokkal, mint amilyenek ők voltak a forradalom idején, hogy elmesélje a 66 évvel ezelőtt történt eseményeket és személyes történetét.