Az elnök és a nagykövet köszönete a hazatért mentőknek (videó)

A rendezvény kezdetén a Törökországban és Szíriában pusztító földrengést követő segítségnyújtásban résztvevő magyar kutató- és mentőcsapatok tagjai és az összes jelenlévő egyperces néma főhajtással emlékezett az áldozatokra, majd Novák Katalin köztársasági elnök minden magyar nevében mondott köszönetet a mentésben résztvevőknek.  

– Önök a mi hőseink. Önök, azok a nők és férfiak, akik ott voltak és segítettek a tragédia után, akik éjt nappallá téve, pihenés nélkül mentették az életeket – mondta Novák Katalin, majd kihangsúlyozta, mennyire büszke arra, hogy a magyarok az első pillanatoktól kezdve vállvetve küzdöttek. – Köszönetem nem csak a köztársasági elnöké, hanem az édesanyáé is, hiszen három gyermeket nevelünk a férjemmel, és belegondoltam, mi volna, ha hasonló helyzetbe kerülnénk? Sok édesanya, nagyszülő és rokon aggódik most, de sokan a magyar mentőknek köszönhetik, hogy visszakapták hozzátartozójukat, vagy bizonyságot kaptak arról, mi történt velük. Az önök többsége szintén családban él, mégis támogatták önöket abban, hogy életüket kockáztatva ott legyenek azokkal, akiket a tragédia sújtott. Jó megélni azokat a pillanatokat, amikor minden magyar szíve együtt dobban. Jó megélni azt, hogy ilyenkor nem a megosztottság kerül előtérbe, inkább mindannyian együtt imádkoztunk és szurkoltunk azért, hogy a magyar mentők épségben térjenek haza.

Gülsen Karanis Eksioglu, Törökország budapesti nagykövete hazája nevében mondott köszönetet a mentőcsapatok tagjainak. Kijelentette, hogy február 6-a, a földrengés napja ezen túl nagyon fontos nap lesz a török-magyar testvériség történetében. Szerinte Magyarország ismét megmutatta, hogy lehet rá számítani a nehéz időkben.  

– Nincs annál nagyszerűbb, mint amikor valaki megmenti egy másik ember életét – ezekkel a szavakkal összegezte a Törökországban történteket a feol.hu-nak Szilágyi Béla, a Baptista Szeretetszolgálat elnöke. Ő vette át a köztársasági elnöktől a csapat nevében a köszönő oklevelet. – Átvizsgáltuk azt a területet, amit kijelöltek számunkra, és akit lehetett, élve hoztunk ki a romok alól. Ugyanakkor soha sem lehetünk teljesen elégedettek, mindig marad bennünk fájó érzés. Hiszen milyen jó lett volna, ha egyetlen hozzátartozónak sem kell a szemébe nézni, amikor újra és újra azt kérték, nézzük át az ő házukat is, mert gyermekük, feleségük, apjuk van a romok alatt. És azt kellett válaszolnunk, hogy már átkutattunk mindent a kutyáinkkal, a kameráinkkal, de sajnos nem találtunk élőt. Az egész város elpusztult Antakyában, ahol vagy összedőltek, vagy teljesen lakhatatlanná váltak a házak. Természetesen sem áram, sem víz, sem fűtés nem volt sehol, az emberek a szabad ég alatt, mások az autóikban laktak, nyílt tüzek mellett igyekeztek melegedni.  Az első köveket a túlélők vették le azokról, akik a romok felső része alá rekedtek, azokat kellett a mentőknek kiemelniük, akik mélyebben voltak. Ha esetleges túlélőről kaptunk adatot, indult az első, a második, aztán harmadik kutya, és ha mindhárom élő személyt jelzett, megkezdődött a munka.

A Rescue24 mentői és a nyolc kutya tizenegyen túlélőt talált, közülük hetet sikerült nekik élve kimenteniük, a többieket a török hivatásos tűzoltók és a hozzájuk csatlakozott helyi segítők emelték ki a romok közül. Az odaérkezést követő első napon egy fiatal nőt és egy vele egykorú férfit, majd a harmadik napon egy egész családot, öt személyt sikerült a hatból kimenteni, mert sajnos a nagypapa meghalt. A tevékenység szigorú szabályok szerint történik, mert néha ott kell hagyni azt, akinek a kimentése hosszabb időt venne igénybe, és nem szabad időt tölteni a halottak kiemelésével sem.  

– Nem elsősorban fizikai értelemben fáradtunk el, inkább arról volt szó, hogy egy apukának, akinek olyan korú gyermekei vannak, mint akiknek a hangját hallja a romok alól, ez bizony komoly lelki teher – idézte fel a harmadik napon történteket a pákozdi Pavelcze László, a mentőcsapat parancsnoka. – Hallottuk, ahogyan két testvér szól egymáshoz, tőlünk talán csak három méterre. És beszéltek tőlük megint úgy három méterre lévő apukájukkal. Aztán arra utasítottak minket, hogy le kell vonulnunk a káreseményről, mert időigényes lenne a mentés. Arra gondoltam, hogy én sem hagynám ott a saját gyerekemet, történjék akármi, ha kell, véres kézzel is kiásnám onnan. Megtagadtuk, hogy otthagyjuk a helyszínt. Ötórányi szünetet rendeltem el, még a kollégáim is azt hitték, elmegyünk, de nem ez történt: kiegészítettük a felszerelést, hogy több esélyünk legyen. Amíg ezen dolgoztunk, a török segítők kialakították a helyszínt úgy, hogy nekünk már csak a betont kellett törni, vágni, faragni. Miután visszatértünk, két órával később a két kicsi már kint volt. Akkor elsírtam magam.