Gál József, Dodi közel negyven év után búcsúzott a fehérvári mentőállomástól (videó)

22 éves korában ugródeszkának szánta csak életében a mentőknél való elhelyezkedést, de meglehetősen hamar kiderült: Gál József, alias „Dodi” számára ez nem csupán munka: ez hivatás! 38 év szolgálattal a háta mögött, pár napos nyugdíjasként Dodival beszélgetve olyan érzés keríti hatalmába a kérdezőt, hogy ez a közel negyven év szinte elrepült. Merthogy a nyugdíjazott mentőápoló ma is élénken emlékszik a kezdetekre, bajtársakra, barátokra, összetartásra, amely végeredményben a pályán és a Fejér megyei mentőknél tartotta őt évtizedeken át. Merthogy első és egyben utolsó mentőállomása is ez – akkor is, ha helyettesítőként azért megfordult itt-ott. De kezdjük az elején!

– Noha csak egy pár hónapos munkahelynek indult, valahogy megragadott az itteni élet. 1985-ben volt mindez. Nagyon jó emberek vettek körül, a remek társaság mindig összetartott, fiatalokkal, idősekkel vegyesen, jól kijöttünk egymással – meséli Dodi, akiről nem sokkal később kiderül: a magabiztos, vidám külső mögött érzelmes lélek lakozik. Ám előbb nosztalgiázik kicsit. Gondolatban visszarepül pár évtizedet, s mint fiatal mentőkorában, újra fellobban szemében a fény. Az emlékek pillanatképekké állnak össze, ezekből szemezget: – Összejártunk meló után, segítettünk egymásnak, ha kellett, vagy éppen megittunk egy sört levezetésképpen. Nagyon jó kis csapat volt. Alig vártuk, hogy a szabadság leteljen és jöhessünk vissza dolgozni.

Háromnapos betanulási időszakkal kezdődött minden: – Legelső mentő feladatom során Pázmándra vonultunk, onnan beteget hoztunk be. Akkor még mi is vállaltunk ugyanis betegszállítást. Az idősebb kollégák tanítottak be bennünket – meséli, és sorolja az akkori példaképek neveit: Vörösmarty Gyula, Gévai Feri bácsi, Szeitl Tibi bácsi például, vagy főnöke, Gyöngyösi Péter, akikkel sajnos már nem oszthatja meg Dodi a boldog és kevésbé boldog emlékeket. Merthogy a mentők élete nem csupa siker. Sok teher nyomja a lelküket, hiszen látják mások fájdalmát, megélik a sikertelen életmentéseket és a félelemet is, mely a betegek szemében tükröződik. A gyerekek és a közeli ismerősök, barátok mentése talán a legnehezebb, vélekedik a nyugalmazott mentő. Dodi nem takargatja érzelmeit. Szomorúan emlékezik vissza néhány ilyen esetre: – Volt olyan kollégám, akinél mi voltunk kint és sajnos nem tudtunk rajta segíteni. Sőt, egy barátom a kezeim között halt meg. Hiába jött a segítség, hiába követtünk el mindent. Nem tudtuk megmenteni…

Ezekben az évtizedekben a mentőknek még maguknak kellett megbirkózniuk ezekkel a pszichés terhekkel. – Egymással beszéltük meg a dolgokat, lelket öntöttünk egymásba, így tudtuk feldolgozni a szomorú élményeket. Már amennyire ezeket fel lehet dolgozni… – vélekedik Dodi. Ezeket az emlékeket ellensúlyozzák a sikertörténetek, amelyekre jó visszaemlékezni. – Volt például egy kórházi kolléga, aki az ügyelet előtt esett össze. Kimentünk, újraélesztettük, s rá három napra már a sürgősségi előtt újra beszélgethettünk vele. Ez egy remek sikerélmény számomra, jó volt újra köztünk látni. Persze a születések is hasonlóan nagy élmények voltak, főleg, amikor a mentőben jött világra egy baba. Volt is ilyen élményem, s rá 5 évre találkoztam az anyukával. Mondtam is neki, mennyire ismerős, véletlenül nem ő volt a mentőben akkor? És mondta, hogy de, ő volt az.

Ha tehették, "rituális" reggelizéssel kezdte a napot Dodi és az idősebb bajtársai minden műszakban. Mindenki hozta a maga reggelijét, beszélgettek, ám ha vonulni kellett, félbehagyták. – Volt, hogy 11 órakor kezdtük újra a reggelizést, aztán pedig talán 3 vagy 5 órakor tudtunk ebédelni.  Régen másabb volt a mentő élete abból a szempontból, hogy a betegszállítás is a feladataink közé tartozott. Ekkor még előfordult, hogy 11-12 órát ültünk a kocsiban.

Ami nem változott azóta sem, hogy bármelyik műszakban bármi történhet: – Ahová hívnak bennünket, oda megyünk. Egy percen belül indulni kell – meséli ismét jelen időben Dodi, mintha még mindig aktív mentő lenne. Nem lehet ezt csak úgy letenni pár nap alatt, mentőből nem lesz nyugdíjas egyhamar – mondhatjuk.

– Először vártam a pillanatot, de azért nagyon rossz érzés is volt – utal a nyugdíjazás előtti időszakra Dodi, akit méltón búcsúztattak bajtársai január 31-én. – Reggel bejelentette rádión az irányításvezető, hogy ez az utolsó szolgálatom. Mindenhonnan érkeztek a visszajelzések, gratulációk – mondja, itt már elérzékenyülve. Másnap reggel pedig fokozódott a hangulat: felsorakoztak autókkal a bajtársak, nyugdíjasok, szabadnaposok, s mindenki, aki épp nem vonult, eljött búcsúztatni.

Nem is csoda, hogy a nyugdíjba vonult mentő – bármilyen terveket is szövöget a jövőre nézve – abban biztos: kálozi otthonából továbbra is be-bejár majd Fehérvárra, s ha szeretett munkahelye felé jár, mindig be fog térni, megkérdezni, hogyan telnek a napok.