Rövid ideig voltak a hó fogságában, de nem felejtik el sosem (videó, galéria)

Hidegen fújnak a szelek, azok nem jót jelentenek és valóban így van, hogy bizonyos időközönként viharral érkezik a március 15. Tíz évvel ezelőtt úgy indult a nemzeti ünnep, ahogy minden más, hasonló nap, vagyis egy kellemes, vasárnaphoz hasonlatos, nyugalmas 24 órának. Az otthonokban főtt a leves, aki tudott behúzódott valahova, ha más nem, a nappaliba, présházba, pincébe, vagy éppen a kocsmába. Így volt ez Csókakőn is 2013. március 15-én. Aztán megérkezett a hó, sok hó és a nyugalomnak vége szakadt a vár alatti településen.

Az autók és a buszok egyre kevésbé, majd sehogy sem jártak, mert először csak ráfújta az utakra a szél a folyamatosan érkező hótömegeket, de később már torlaszokat is épített belőle. Egyre aggasztóbb hírek jöttek telefonon a 81-es főútról. Futótűzként terjedt a hír, hogy egyre több és több autó és vele minden utasa vált rabbá az úton. A menetrend szerinti buszjáratokról hívták családtagjaikat a rémült utasok. A főút és a hó foglyai haza szerettek volna menni, az otthon aggodalmaskodók pedig kocsiba akartak ülni, hogy mielőbb megmentsék  szeretteiket, de hiába minden, senki sem tehetett semmit.

Aztán kiderült, hogy mégis. Fűrész György, Csókakő polgármestere toborzásba kezdett és tucatszám szedte össze a fotelek mélyéről, a kocsma melegéből, az önkéntes tűzoltó szertárból azokat, akik hajlandók voltak kimenni az ítéletidőbe, kiszabadítani a falut. Olyanok is hallgattak a hívó szóra, akik korábban megfogadták, hogy addig nézik az ablak üvegtáblájában saját, aggódó tekintetüket, amíg meg nem látják besétálni a kapun azt, aki valahol nem is olyan messze, de mégis elérhetetlenül, étlen, szomjan, vécé és itt-ott már üzemanyag és fűtés nélkül ül a kocsijában vagy épp a buszon. Közben mindenki hozott vagy kapott lapátot, elkészült közel ötven liter forralt bor és egy már szebb napokat is látott, szovjet időket idéző traktor elindult a nyitóekével, és a lapátosokkal.

Hol a traktor vágta az utat a lapátos embereknek, hol fordítva, és így haladtak a zsáktelepülés bekötőútján a 81-es felé. Elsődleges céljuk az volt, hogy újra megteremtsék az összeköttetést a főúttal, a világgal, de nem volt kis munka, mert a kopott kis köldökzsinór a széllel merőlegesen kapaszkodik fel a Vértes felé, így embermagasságú torlaszokkal kellett megküzdeni. Meg is küzdöttek, ám a célbaérkezés örömében nem lehetett osztályrésze a lelkes brigádnak, ugyanis akkor látták, hogy a főút hozzájuk közel eső szakasza is elesett. Ott is dolgoztak tovább, kisegítve a hóban rekedt kocsikat a hóból, aztán egy kérésnek engedelmeskedve elindultak Székesfehérvár irányába. Erre a pillanatra ma, tíz év távolában így emlékszik Fűrész György: - Felhívott telefonon Végh Rudolf, Söréd polgármestere, hogy menjünk segíteni, mert úgy látja, hogy semmi nem történik a hóeltakarítással kapcsolatban. Kollégám azt tapasztalta, állnak a munkálatok, de ő maga nem tudta megnézni a helyszínt, mert addigra már közel 600 embert fogadtak be a kocsmába, a kultúrházba. Arra kért, legalább fél pályát szabadítsunk ki valahogy, mert rengeteg ember lett saját autójának foglya, és bár a Sörédhez közeliek, akiknek volt ereje, bátorsága, kiszálltak és átverekedték magukat a menedékig, de ezt sokan nem tehették meg, ezért nem volt más választás, menni kellett. -

A rendőrség éppen azt tette, mint a hó, lezárta a 81-es utat, de a Csókakőről induló mentőcsapatnak nem okozott valódi akadályt egyik sem. Nagy erőkkel ásták ki egyik kocsit a másik után. Sok autóban előre gondolt a tulajdonos és benne hagyta a nevét, telefonszámát, hogy ha eljön az idő, visszatérjen a menedékből és odébb tudjon állni, vagy akár folytatni tudja az útját célja felé. Többen nem tették ezt meg, azt a markológéppel is kiegészülő csapat félrehúzta. 

Néhány terepjárós a széltől megtisztított szántóföldön Sörédre szállította a kiásottakat, de volt, aki vonópadjával magasra emelte a beteg gyermekeket szállító Vöröskereszthez tartozó kisbuszt és úgy vontatta biztonságba, félig a levegőben tartva végig.

Nehezen fogytak a kilométerek, de nem csüggedtek, mert hírt kaptak, hamarosan jön a honvédség. Aztán a sötétzöld ponyvás teherautók megérkeztek, majd azzal a lendülettel tovább is mentek, megállás nélkül. Sok lapátolás, kis bosszankodás, a feladat adott volt. Jött az akkor még fiatal katasztrófavédelem egyik munkatársa, szép piros terepjáróval. Az egyenruhás férfi kipattant belőle, de mint kiderült, nem a nagy tömegben érkező tűzoltók előhírnöke volt, csak egy fotós, aki dokumentálja, hogy baj van, majd beült a kocsiba és elhajtott. A fáradt hősök ezen a ponton mérges hősök lettek, de nem volt mit tenni, muszáj volt előre menni. 

Aztán jött egy újabb jó hír, Magyaralmás egyik fontos, gazdálkodó családja hasonló munkát végez, összes erejét és munkagépét bevetve a csókakői alakulattal éppen szemben haladva. A két csapat találkozása még messze volt, de a tudat, hogy eljön egyszer az az idő, szárnyakat, vagy legalábbis könnyű lapátok érzetét adta az addigra már éhes és szomjas önkénteseknek.

Voltak mentők is. De szegények nem menteni jöttek, hanem nagy nehezen ki a mentőautóból, amikor már körbeásták a nem fáradók. A lapátolás kezdetén a hóhányók felülről látták a mentő tetejét, akár át is ugorhattak volna a kék forgólámpák közé. És volt hótoló is, amit a remény sugaraként ástak ki, éppen ezért leírhatatlan volt a csalódás, amikor a benne ülő ember bejelentette, hogy ő csak egy őr. Ő nem tud segíteni a csapatnak havat tolni, mert ő nem tudja vezetni a tolólapos, sárga óriást. 

Aztán az egész idő alatt a felhők és a szálló hópelyhek takarásába bújó nap a horizontra hanyatlott, de a közben más településekről is érkezőkkel megerősített csapat tovább lapátolt. Voltak, akik a közösségi oldalon látták, mire vállalkozott pár őrült, ezért ők is csatlakoztak a nemes ügyhöz. 

Az egyre jobban beálló sötétben aztán mozgó fények imbolyogtak és idegen moraj jött a hófalon túlról. Mindenki felfutott a hótorlasz tetejére és lapátnyelére támaszkodva, boldogan, csillogó szemmel figyelték, ahogy a magyaralmási csapat rettenthetetlen tagjai a traktorra szerelt homlokrakodók kanalaival ássák ki a kamionokat. A két különítmény egy lett, összeért, a munka elvégeztetett. 

Söréd volt a dolog elindítója és éppen ez a kis település volt a záró momentuma is, ugyanis az önkéntesek jelentős része a félezer lelkes falu addigra már szinte üres kultúrházában közösen vacsorázott Fűrész György és Végh Rudolf polgármesterek társaságában. Volt mit megbeszélni.