Jó reggelt, Fejér vármegye!

Lesétáltunk a tópartra, ahol a hétköznap ellenére is ezernyi jel mutatta, hogy a téli tetszhalál után már újjáéledt a tó. – Csak a szél ne fújna – mondom kedvesemnek. Ez a szél kócos, komor felhőket úsztatott Velence fölé: körülöttünk elszürkült a táj, a távolban sem láttuk a kék eget, de így is olyan szép volt, mintha festették volna. – Hát igen, április van, az állandóan változó képet mutató, szeszélyes április – jegyeztük meg kissé dideregve, fázósan, a téli kabátot már a szekrény mélyére elrakva, vékonyka kabátban a térköveken sétálva. Beszélgetésünk ezután egészen a régi időkbe kalandozott, hogy honnan, s miként és miért nem a kétarcú Janus istenről nevezték el a bölcs ősi rómaiak ezt a harminc napot? Hiszen az év negyedik hónapjára (ősi magyar nevén Szelek hava), jobban illene a Janus-arcú kifejezés, mint a januárra.