Melocco Miklós 88 éves lett

A név olasz gyökerekre utal: Melocco Miklós 1935-ben Rómában született. A család később Berlinbe költözött, majd a nemzeti szocializmus térnyerése miatt Magyarországon telepedtek le, hiszen az anyai nagyanya magyar származású volt. Amikor 1944-ben az országot megszállták a németek, el kellett menekülniük a fővárosból, így kerültek a Fejér vármegyei Iváncsára: a település a szobrászművészt részben az ott töltött időszak tiszteletére avatta 2000-ben díszpolgárává. A németektől megmenekültek, a szovjet bevonulás azonban megpecsételte az édesapa sorsát. Miután Melocco János nyolc nyelven beszélő katolikus újságírót a kommunisták 1951-ben kivégezték, a fia dolgozott sírásóként, télen havat lapátolt, tanulás mellett kétkezi munkákat vállalva megtett mindent, hogy megélhetését biztosítsa. Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején bár nem harcolt, ott volt Budapesten mindenütt, ahol történt valami, többek között átélte a Kossuth-téren történt mészárlást. Sebesülését is az egyik fővárosi utcán szerezte, a lábát lőtték meg. Kétszer felvételizett sikertelenül a Képzőművészeti Főiskolára, de rendszeridegenként elutasították, végül harmadszorra felvételt nyert és megkezdődött a magyar képzőművészet ma élő legnagyobb alakjának nagyívű, máig tartó pályafutása.  

A Fejér Megyei Hírlap számára egy alkalommal zsámbéki otthonában így idézte fel az Iváncsán töltött, 1945-ös háborús karácsonyt:  

„Egy faluban nincs háború: ott csata van. Ahogy mondták akkoriban, a település tizenkétszer is gazdát cserélt, hol bejött tizenöt német és kivert háromezer ruszkit, hol jött ötezer ruszki és kiverte a tizenöt németet. Azt hiszen, az egész világháború ilyen lehetett Kelet-Európában: irtózatos emberi túlerő, szemben valami elmebeteg szakképzettséggel, és az elmebeteg szakképzettség veszített. De a karácsony, mint hagyomány olyan állati erős, hogy az fel sem merült anyámban, hogy ne legyen ünnep. Így aztán volt egy pofon ütött fenyőfánk némileg feldíszítve, rendkívül óvatosan bánva a gyertyával. Szellemesség szülte az ajándékokat, de a nyomor szülte a szellemességet. (…)

Akiben ma Magyarországon félelem van, az beteg. Különben is rendes félelmekről van szó, arról, hogy te kilépsz a házból és egy életre eltűnsz, számunkra fél percig éltél még, de neked tíz, tizenöt év kolima-szigeti vergődés következik, aztán beledöglesz, rohadsz, fagysz a végén. Miután az én generációm ilyen félelmeken nevelődött föl, nyugodtan mondhatom: nem félhetsz te semmitől. Békebeli bajok vannak, például tönkremegy a házasságod, leég a lakásod, árvíz jön… Ilyen dolgoktól lehet csak ma félni. Az viszont, hogy rendes embernek kellene maradnunk még jó pár tíz évig, elég nehéznek látszik. Mert a hős mindig csak egyetlen percig hős, a törökkel együtt a vár fokáról leesni egy pillanat műve. Ha az élet nagy rendezője visszaalakítaná az időt, vajon kinek lenne mersze leugrani ismét?”