Az Aranycsapat legendás csatárának fia Székesfehérváron

Az Aranycsapat Alapítvány székesfehérvári elnöke, Kű Lajos, a Videoton és a Ferencváros egykori válogatott labdarúgója volt az, aki szorgalmazta és elérte, hogy Kocsis Sándor hamvait 2012-ben hazahozzák és Puskás Ferenc földi maradványai mellé helyezzék el a budapesti Szent István Bazilika kriptájában, ahol azóta is rendszeresen emlékeznek a legendás labdarúgóra és társaira. Akkor is Kű Lajos méltatta elsőként az 1952-es helsinki játékokon olimpiai bajnok Kocsis pályafutásának eredményeit. Megismételhetetlennek nevezte, hogy 68 válogatott szereplésén 75-ször volt eredményes, és óriási sikernek jellemezte hamvainak hazahozatalát, mert így az Aranycsapat valamennyi elhunyt tagja Magyarországra került. Sandro Rosell, az FC Barcelona elnöke beszédében kiemelte, a fiatalabb generáció az utóbbi évek sikereiről ismeri a csapatot, de mindez nem lenne lehetséges a múltban történtek nélkül. Hende Csaba akkori honvédelmi miniszter bejelentette, hogy Kocsis Sándort posztumusz alezredessé lépteti elő, és a Hazáért kitüntetésben részesítette, amit fia, ifjabb Kocsis Sándor vett át. A legenda fia így beszélt a szertartáson: „Ezen a napon teljesítjük édesapám vágyát, hogy szülővárosában, Budapesten nyugodjék. Itt indult pályafutása, a világ egyik legjobb labdarúgóklubjában. A család nevében szeretném kifejezni hálámat az itt egybegyűlteknek, hogy mindezt lehetővé tették.”

Kű Lajos a FEOL-nak vasárnap Székesfehérváron felidézte: Kocsis Sándor az 1954. évi világbajnokságon szerzett 11 találatával lett a mérkőzéssorozat gólkirálya, de ő volt a hőse annak a találkozónak is, amit a sportújságírók minden idők legnagyobb futball mérkőzésének szavaztak meg. Pályafutása során sok nagyszerű kilencven perce volt, de az 1954-es világbajnokság elődöntőjében, Uruguay csapata ellen mutatott teljesítménye a legemlékezetesebb. Gólerősségére jellemző, hogy a később világbajnok NSZK csapata ellen négy gólt is lőtt. Életében 904 mérkőzésen lépett pályára és 1183 gólt szerzett, mérkőzésenkénti gólátlaga 1,31 volt.

Az Aranycsapat klasszisának apja Budapesten, a Teleki téren volt éjjeliőr, fia pedig az ottani grundon focizott még késő este, holdfényben is a többi gyerekkel. Egyenes út vezetett számára a Ferencvároshoz, majd 1950-ben átküldték Bozsik és Puskás mellé a Honvédba. Páratlan rugalmasságának köszönhetően az ellenfél kapusánál rendszerint magasabbra ugrott és úgy fejelte be a labdát a hálóba. Híressé vált felhőfejese. Kocka – ez volt a beceneve – talán csak abban nem lett példakép, hogy egész életében szenvedélyesen dohányzott. Sajnos meg is lett ennek a szomorú következménye.

De előtte még sok siker várta.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc után egyike lett azoknak a labdarúgóknak, akik külföldre távoztak és idegenben folytatták pályafutásukat. Felesége Puskás Ferenc feleségével együtt utazott el 1956 decemberében Bécsbe, úgy találkoztak. Először egy zürichi amatőr csapatban játszott, majd az FC Barcelona labdarúgója lett. Cabeza de Oro, vagyis az Aranyfejű becenevet kapta a katalán drukkerektől. Közben itthon egyszerűen hazaárulónak minősítették a világ egyik legnagyszerűbb labdarúgóját, mert a kommunisták úgy gondolták, minden esély megvan arra, hogy Nyugaton ellenséges tevékenységet folytasson a rendszerük ellen.

Az utolsó mérkőzésen, 1968-ban Sándor fia kezét fogva vonult le a pályáról, a zsúfolt stadionban mindenki felállva tapsolt, a kis Sanyi pedig sírt a meghatottságtól. Pályafutásának befejezése után Barcelonában üzemeltetett egy kávézót a feleségével, és nagy szeretetben nevelték három gyermeküket: Sándort és két lánytestvérét. De rossz napok jöttek. Sajnos nagyon korán súlyos beteg lett, előbb egy baleset miatt amputálni kellett az egyik lábfejét, majd gyomorrákot állapítottak meg nála. Ráadásul depresszióval küzdött, fia jól emlékszik arra az időszakra, amikor rögeszméjévé vált, hogy minden lépését figyelik, és disszidálásáért a magyar ügynökök majd bosszút állnak. Halála évében, 1979-ben megengedték, hogy hazalátogasson, de az már nem változtatta meg a sorsát. Tisztázatlan körülmények között kizuhant – kiugrott vagy kiesett – egy barcelonai kórház harmadik emeletéről, néhány hónappal ötvenedik születésnapja előtt. Senki sem tudja biztosan mi történt, fia szerint a véletlen baleset a valószínűbb.

Személyében egy olyan csatár távozott el végleg, aki mindkét lábával és fejjel is állandó veszélyt jelentett az ellenfél kapujára. A pályán verhetetlen volt, a pályán kívül azonban nem volt túl kegyes hozzá az élet. Budapest díszpolgára, szobra van a Groupama Aréna főbejáratánál, és természetesen ott szerepel a neve a székesfehérvári olimpiai emlékművön is – aranyszínű betűkkel. És ott van még sokak szívében.

Kű Lajos továbbra sem mond le arról, hogy életben tartsa mindazok emlékét, akik egykor híressé tették a magyar labdarúgást, s azon keresztül világszerte ismertté és elismertté tették hazánkat a sportszerető közvélemény előtt. Örömmel ragadta meg az alkalmat ahhoz, hogy Kocsis Sándor Barcelonában élő, de ezekben a napokban a Balatonnál nyaraló fiát meglátogassa és elhívja Székesfehérvárra, Melocco Miklós alkotásához, amely október 12-én lesz egy éves.

Ifjabb Kocsis Sándor a FEOL-nak elmondta: sokáig futballistának készült, bár édesapja óvta attól, hogy az ő pályafutását kövesse. Utólag mégis úgy véli, ha nem is közelítette volna meg apja tudását, azért a Barcelonába talán befért volna. Súlyos sérülései azonban ezt megakadályozták és edzői képesítést szerzett. A polgári életben biztosítási ügynökként dolgozott. Soha nem élt Magyarországon, abban a rövid átmeneti időszakban született 1957-ben Svájcban, amikor már eldőlt, hogy a szülei nem térnek haza. Ifjabb Kocsis Sándor ezért nem beszél, de azért valamennyit ért magyarul. Otthon a szülei mindig magyarul beszéltek, de ő spanyolul válaszolt nekik.

– Nagyszerű apa és nagyszerű labdarúgó volt. Sajnálom, hogy olyan korán elment, és csak rövid időt tölthettünk el együtt – mondta a FEOL-nak az emlékmű mellett.  

(Az ifjabb Kocsis Sándorral készült interjút egy későbbi időpontban olvashatják a FEOL-on.)