Az Oppenheimer-sztori

Majdnem tele a filmszínház terme, úgy látom, sokan várták, hogy brutálisan nagyot szól majd az Oppenheimer című mozi, amely világsztárok sorát vonultatta fel olyan szerepekben, amelyek megformálása valóban nagy labdát dobott fel egy-egy igazi színművésznek. Több mint három óra kellett hozzá, de kiderült, a többség ezt simán leütötte. Időben a második világháború előestéjén, majd az apokaliptikus égzengésben, még később, az ötvenes években járunk – akkoriban falusi tanító nagyapám a Balaton-felvidéken csak nyitott ablak mellett mert aludni, mert nem tudta, mikor viszik el, és ha jönnek érte, legyen ideje menekülni. De Magyarország nem Amerika, nagyapám a puszta életét féltette, Oppenheimer csak a becsületét, aztán a lelkét.

A film látszólag egy zseniális fizikusról szól, a történetvezetés életrajzi, ám a figyelem egy idő után már nem csak a főszereplő személyére fókuszál. A rendező, Christopher Nolan azt nyilatkozta az amerikai bemutatók után, hogy több néző is kiment vetítés közben, olyan megrázkódtatás érte őket, hogy az előtérben próbálták meg összeszedni magukat. Lehet, hogy az Egyesült Államokban ilyen hatása van a sötét múlttal való ritka szembenézésnek, mi azért ennél sokkal edzettebbek vagyunk. Figyeltem, aki vetítés közben kiment a filmről, mind pattogatott kukoricával vagy üdítővel jött vissza. Senki sem tűnt megrázottnak, inkább megkönnyebbültnek.

Pedig amúgy, tűnhetett volna. A film ugyanis kitűnő, a színészek is remekelnek. Nem célom, hogy filmkritikát írjak, mivel nem nagyon értek hozzá, annyit azonban tudok: az Egyesült Államok szűk kisebbségéhez tartozó gondolkodó elmék az atombomba bevetése után 78 évvel sem akarnak morálisan megbirkózni azzal a helyzettel, hogy a világ legjobbjának, legdemokratikusabbjának vélt országa az, amelyik egyetlenként bevetette ezt az iszonyú tömegpusztító fegyvert, azaz átlépte a Vörös Vonalat. Az amerikaiak többsége természetesen nem törődik ezzel, mint ahogyan nem vesz tudomást száznál is több indián nép kiirtásának örökségéről sem. A rabszolgaság már más téma, hiszen a fehérek (és a hetero keresztények) bűntudatba öltöztetése lassan teljesen elfogadott és divatos lesz.

Én még a múlt rendszerben nőttem fel, azaz nekem azt tanították az iskolában, hogy a két atombomba ledobása nem az akkor már legyőzött Japánnak, hanem sokkal inkább a szövetséges Szovjetuniónak szólt, mintegy elkezdve a hidegháborút. Nyugaton azt mondták, segített gyorsabban befejezni a világégést és így összességében inkább életeket mentett. Már régen kinőttem az iskolapadból, nemhogy olvastam, írtam is a második világháborúról könyveket, mégsem jelenthetem ki teljes bizonyossággal, hogy a szovjet (orosz) és az amerikai magyarázat és megközelítés közül melyik a helyesebb. Tény, hogy körülbelül 220 ezer japán civilt ölt meg a két atombomba, tény, hogy két olyan városban, ahol nem, vagy alig akadtak katonai célpontok. Tény az is, hogy a hagyományos, célzottan civilekre összpontosító terrorbombázás addigra Németországban és Japánban sokkal több ártatlan áldozat életét oltotta ki. A filmből kiderül, hogy Hirosima és Nagaszaki kiválasztásánál például olyan szempontok döntöttek, minthogy az erről tanácskozók egyike korábban Kiotóban töltötte a nászútját a feleségével: így aztán azt a várost, szörnyű cinizmussal, de kihúzták a listáról. Az Egyesült Államokban 78 éve keresgélnek helyes magyarázatot az atombombák bevetésére, de eddig nem találtak annál jobbat, mint hogy „így korábban hazajöhettek a fiaink”. Oké, mondjuk erre most mi. De lapozzunk egy nagyot az időben. Például arra az oldalra, amelyik arról szól, hogy az amerikai szövetséges Japán nemrégiben bejelentette, megkétszerezi katonai kiadásait, és hatalmas haderőt állít fel. Tudjuk, hogy hol, mert ránéztünk a térképre: Kína hátában. Újra a Csendes-óceán térsége feletti uralom a nagyfiúk játékának a tétje.  

Az Oppenheimer című filmből kiderül, hogy az atomfegyver bevetésének indokoltsága melletti érvek a fizika géniuszát sem győzték meg igazán, és főként nem a három magyar tudóst, Neumann Jánost, Szilárd Leót és Teller Edét. Mindegyikük elsősorban Németország ellen dolgozott, hiszen zsidóként a népüket féltették, a holokausztért akartak bosszút állni. De mire elkészült a bomba, a németek már megadták magukat, Hitler pedig már 1945. április 30-án golyót repített a fejébe. De ha már készen volt a RÉM, augusztus 6-án meg kellett mutatni a világnak, hogy legyen oka rettegni Amerikától. A felmerülő erkölcsi dilemmákat Oppenheimer egyik cigarettáról a másikra gyújtva látszólag azzal űzte el, hogy ők csak kutatnak, dolgoznak, de nem felelősek azért, ami a munkájuk eredményével később történik. Egy zseni éppen egy ilyen fontos kérdésben lenne ostoba? Nyilván nem. Los Alamosban a katonák gratuláltak a tudósoknak, leporoltak néhány vállat, ittak egy-két rövidet vagy kólát, esetleg mindkettőt, aztán teherautókra pakolták a két bombát, és megindultak velük – de pontosan mi felé is?

Na, ez az, amit még nem tudunk, a történetnek ugyanis még nincs vége, csak a filmidő jár le 181 perc után. A főszereplő az utolsó jelenet utolsó mondatával éppen azt a víziót vetíti elénk, hogy Új-Mexikóban, az atombomba megvalósításának idején kezdődött el az a folyamat, amely egyszer majd az emberi civilizáció végéhez vezet. Nem mondta meg, hogy mikor, mert elsötétedett a kép, a nézők derekukat ropogtatva elindulhattak a mélygarázs felé, rágva a pattogatott kukorica utolsó darabjait. Én is mentem a többiekkel, és közben eszembe jutott Orbán Viktor aznap délelőtt Erdélyben elmondott látnoki beszéde. Azt állította, Kína utolérte, vagy már meg is előzte az Egyesült Államokat a világuralom élén. Kérdés, mi lesz ezután? A magyar miniszterelnök arra emlékeztetett, hogy ilyenkor eddig többnyire háború jött (tizenhatból tizenkétszer), és ez most is így lesz, ha a nagyfiúk nem tudják elfogadni, hogy két Nap van az égen. Márpedig – és ezt már én teszem hozzá – ha ez nem történik meg, ha nem akarjuk igazán a békét, ha hagyjuk, hogy a fegyveres összecsapásokból profitáló nagyvállalatok rángassák a korrupt politikusokat, a háborúk olyanok lesznek, mint a mostani orosz-ukrán konfliktus, mint a tálcák a menzán: leveszed az egyiket, és ott van alatta egy új.

És ez így megy majd egészen a következő atombombáig.