A máltai atya válogatott színekbe bújt

– Hat évtizeddel ezelőtt szentelték pappá Imre atyát, az Aranycsapat Alapítvány barátját, és ebből az alkalomból egyrészt korábban tiszteletünket fejeztük ki gyémántmiséjén, másrészt mindenképpen szerettük volna megajándékozni őt – mondta a FEOL-nak Kű Lajos. – Valami olyat akartunk adni, amivel valódi örömet okozunk. Előzetesen puhatolództam nála, és megtudtam, hogy Fradi meze már van, így azonnal a nemzeti válogatottra gondoltam. Már csak arra voltam kíváncsi, melyik szám legyen rajta? Mivel fiatal korában általában középen játszott, amikor pályára lépett, a 10-es mellett döntöttem, és jól tettem, mert azt hiszem, sikerült nagy örömet szereznünk ennek a tiszteletre méltó, sportszerető egyházi embernek. Elmentünk a máltaiak központjában, ahol azonnal boldogan fel is próbálta a mezt. Passzolt. Isten éltesse!

Kű Lajos elmondta: az alapítvány elképzelése az, hogy petíciót írnak az Országgyűlés őszi ülésszakára időzítve annak érdekében, hogy megvalósulhasson a cél: legyen hungarikum a megismételhetetlen eredményeket hozó 1952-es magyar olimpiai szereplés, amelyre emlékezve közel egy éve emeltek emlékművet Székesfehérváron. Kozma Imre atya, irgalmasrendi szerzetes, Székesfehérvár tiszteletbeli polgára, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapítója egyike volt azoknak, akik a királyok városában megkoszorúzták Melocco Miklós Kossuth-díjas szobrászművész alkotását. Aznap a FEOL-nak nyilatkozva beszélt fiatalkoráról, arról az időszakról, amikor örökre gyökeret eresztett benne a labdarúgás szeretete.

– Egy szegény faluban csak az létezett, nem volt grund, de egy faluban mindenütt lehet futballozni – mondta Kozma Imre atya. – Nekünk az életet jelentette, nagyban formálta és alakította a közösséget. Ha egy futballcsapathoz, vagy akármilyen más szervezett közösséghez tartozik valaki, akkor már vannak elvárások. Az, hogy mit jelent összefogni egymással és együtt harcolni valamiért, nagyban formálja és alakítja az ember életszemléletét. A csapatban fel sem merülhetett, hogy ellentétes érdekünk legyen a társammal, azért tartottunk össze, mert egyet akartunk, eredményt akartunk, örömet akartunk szerezni másoknak és magunknak. Így kezdődött, de 15 éves koromra elkötelezetten tudtam, hogy mi az én utam.

Ezért aztán Imre atya nem lett labdarúgó, de azt mondta, minden jó kezdeményezésnek csak örülni tud, és szerinte nem véletlen, hogy éppen Székesfehérváron született meg a gondolat, a sajátos üzenet, hogy váljék hungarikummá a helsinki olimpia dicsősége.  

– Az én számomra éppen az 1952-es olimpia az, amely valamiképpen annak a Magyarországnak az ajándéka, amely évszázadokon keresztül győzelmesen vívta élethalál harcát, ez a nemzet a romjai fölött próbált mindig újra és újra életre születni. Az az olimpia valamiképpen a harcos ateizmussal szemben álló magyar gondolkodás csodálatos kivirágzása volt. Egy győzelem! A 20. században vereség követett vereséget, de az ember nem erre, hanem a krisztusi értelemben való győzelemre született! Aki győzni akar, az ne feledkezzen meg arról, hogy minden siker feladatot ró az emberre, a szolgálatnak a feladatát. Én az 1952-es olimpiának a sikersorozatát így értékelem: abban a közegben, amelyben éltünk, ez volt az egyetlen lehetőség a kitörésre, hogy megmutassuk az erőnket, a győzelembe vetett hitünket. Ez euforikus hangulatot teremtett az országban a sok-sok vereség, megaláztatás, a magyarság tönkretétele után. Szívesen hallom Lajosnak ezt a gondolatát, és ha én tudok segíteni, akkor minden erőmmel a kezdeményezés mellé állok, hiszen erre predesztinál a királyok városa.
Ha korábban lemaradt volna róla, hallgassa meg a FEOL Podcastjában a Kozma Imre atyával készült interjút!