Eszmecsere az irodalomról, nemzetről, egy új vasfüggönyről és sok másról (galéria)

A királyszállási Nagy-Magyarország Parkban folytatódott szombaton az a rendezvénysorozat, amit a várpalotai Trianon Múzeum újranyitása alkalmából rendeztek. Délelőtt egyebek mellett Lezsák Sándornak, az Országgyűlés alelnökének, a Lakitelek Népfőiskola Alapítvány elnökének részvételével avatták fel Lantos Györgyi szobrászművész Petőfi Sándort ábrázoló szobrát, majd elültették „Petőfi körtefáját” – utóbbi eseményen Kovács Gyula Makovecz-díjas gyümölcsész, a Tündérkert-mozgalom elindítója mondott beszédet.

Délután a Kárpát-medencei Népfőiskolák interaktív bemutatkozása után a népi írókról, a népi-urbánus vita tanulságairól rendeztek pódiumbeszélgetést Toót-Holló Tamás irodalomtörténész, Orbán János Dénes Kossuth-díjas író és Borbély Zsolt Attila politológus részvételével. Mindhárman megegyeztek abban, hogy az egykori népi-urbánus ellentét napjainkban is látszik, csak másként nevezik a szekértáborokokat: leginkább nemzeti és liberális oldalnak. Éppen ezért fontos, hogy a népi írók örökségének milyen mondanivalója van a ma embere számára.  

Toót-Holló Tamás a népi írók mozgalmáról beszélt, amely szerinte nem esztétikai, hanem eszmei kategória, amit erős társadalmi érzékenység és jobbító akarat jellemzett. Felidézte az írókat, akik között szélsőjobbal és a szélsőballal rokonszenvező ugyanúgy akadt, legalább annyian kerültek közel a kisgazdákhoz, mint a kommunistákhoz vagy a nyilasokhoz. A társadalomjobbító akarat kötötte össze őket, ezt pedig nem lehet tőlük elvitatni. Többen vállaltak politikai szerepet, tisztséget is viseltek, egészséges nemzettudattal a társadalmi egyenlőség ügyét próbálták képviseli, miközben szélsőséges megmozdulások részesei lettek. Az írók némelyike saját folyóiratát is elkészítette, rengeteg izgalmas tevékenységet folytatott, miközben politikai mozgalmárként evickélt abban a politikai térben, amely számára az 1920-as, 1930-as években megadatott.

Borbély Zsolt Attila leszögezte, hogy az ideológiai baloldal antiklerikális, kifejezetten nemzet- és hagyományellenes, urbánus világképet vázolt fel. Ezzel szemben az eszmei jobboldal ennek éppen a fordítottját, respektálta a hagyományokat, kötődött a valláshoz és a nemzethez. A politológus feltette a kérdést: ki a nemzeti radikális? Szerinte az, aki nem ideológiák alapján mérlegel, amikor adott pillanatban eldönti, miként kell szolgálnia a nemzetét. Szabó Dezsőt idézve mondta, hogy minden létállapotban olyan véleményagyarral kell küzdeni, amely arra juttatja a magyarságot, ami ezeréves sorsa. Borbély úgy gondolja, az ilyen magatartást képviselők sorába illeszthető például Csurka István és Orbán Viktor is, hiszen Orbán Viktor sok részletében az egykori MIÉP programját fogalmazza meg, miközben Csurka korábbi nézetei egyre inkább elfogadottá válnak. „A magyarság ellenségei próbálnak nekünk kultúrát teremteni, de hála Istennek, állásaik gyöngülnek”, jelentette ki a politológus.   

Orbán János Dénes író – aki idén kapott Kossuth-díjat – párhuzamot vont múlt és jelen között, amikor kijelentette, hogy nem képezhetünk szigetet, ahol befelé fordulunk, az erőnk abban áll, ha a világban elfogadnak minket. Ám szerinte attól sem kell tartani, ha gyaláznak, sőt, örülhetünk annak, ha rosszat írnak rólunk idióták, hiszen ugyanez megtörtént Jókai Mór idejében is, amikor azt állították Nyugaton, hogy a magyarok barbárok. De büszke és erős volt a nemzet.

Toót-Holló Tamás is a jelenbe kalauzolta hallgatóságát, amikor kijelentette: a mai Nyugat azt mutatja meg, milyen létállapotba kerülnek ott, ahol vannak szabadságjogok, de nincs nemzeti önazonosság. Keleten létezik nemzettudat, de csorbát szenvednek a szabadságjogok. Ezt kell nekünk egy egészséges, és nem torz létállapotot keresve „kompországként” ötvözni: és ez fantasztikus lehetőség! Ahogyan korábban nemzeti szuverenista álláspontot képviseltek a népi írók, ugyanúgy ma is van feladatuk, hiszen Nyugat és Kelet felé nézve is beteg dolgokat látunk, mondta a művészettörténész. Majd a népesedésről beszélt, hiszen az már a múlt század harmincas éveiben részét képezte a közgondolkodásnak, erről a népi írók is megfogalmazták véleményüket. Akkor elsősorban az elnémetesítésre figyelmeztettek, ma az illegális iszlám migráció jelenti a veszélyt. Toót-Holló Tamás azokra a szellemi emberekre, értelmiségiekre terelte a szót, akik nyíltan vállalják politikai véleményüket. Azokra, akiket ezért folyamatosan támadnak, mint például Vidnyánszky Attilát, Ókovács Szilvesztert. Pedig szerinte nem ördögtől való, ha egy író keresi a kapcsolatot a politikával: ez szerinte addig helyes, amíg a nemzet érdekét nézi és a kultúra közös nyelvét használja. Ami így történik, az nem lehet tévút.

Orbán János Dénes a beszélgetés további részében felidézte azt az időt, amikor a Gyurcsány-korszakban kocsmárosként dolgozott, mert nem volt hajlandó semmiféle kollaborációra. „Azért tettem, hogy ne kelljen kompromisszumot kötnöm azokkal a rohadékokkal”, mondta indulattal, mert „nem mindegy, milyen politikai rendszerrel szövetkezünk”. Felidézte, amit a politikusoknak általában mondani szokott: azt, hogy a mandátumaik négy évig érvényesek, míg az íróké, művészeké csak a rosszabbik esetben szólnak életük végéig. A Kossuth-díjas író leszögezte, szolgálni kell, nem pedig uralkodni, majd hozzátette, akinek ezt nem kell megmondani, az a miniszterelnök, mert ő ezt tudja.

Aztán az eszmecsere sok-sok író és költő megidézésével folytatódott, és az asztal mögött ülök megegyeztek abban, hogy frissen és a folyamatosan megvívandó kultúrharcaink közegében a szerzőt magát, és a művét külön kell választani – gondoltak Ady Endre, József Attila, vagy éppen Sütő András viselt dolgaira és megkérdőjelezhető emberi magatartására. Az embert lehet, a művet azonban nem szabad megtagadni, kivéve, ha az a mű „nettó történelemhamisítás”, zárta ezt a témát Borbély.

Folytatásként ismét mai állapotaink megvitatására tértek a beszélgetőtársak, kijelentve, hogy a keresztény kultúrát az iszlám fenyegeti, hiszen a migráció ürügyével lakosságcsere zajlik Európában. De nálunk meg lehet őrizni a Nyugat őrülete és a Kelet despotizmusa között a normalitás szigetét, idővel akár a V4-ek bővítésével is. Amely Toót-Holló álláspontja szerint fantasztikus kísérlet, egy elég különleges erőközpont. A probléma ideiglenesen az, hogy megtört a V4-ek dinamikája, mert a háborúval kapcsolatos álláspontunk teljesen ellentétes a lengyel véleménnyel. Ám ezen túl évszázados kapcsolatokról beszélünk, ezért, bár szomorú a törés, ez az erőközpont idővel feléled, mert mi nemzedékekben gondolkodunk.  

Orbán János Dénes vette át a szót, kijelentve, hogy a szabadságjogok nálunk jobban érvényesülnek, mint Nyugaton. Az író úgy látja, újabb vasfüggöny lesz: ami korábban a kommunista blokkot és a Nyugatot, az rövidesen a normálist az abnormálistól választja majd el. Ma az egykori kommunista államokban nagyobb a normalitásra való hajlam, ezek az egészségesebb társadalmak. Jóslata szerint a népi-nemzeti kultúrák megerősödése várható. Ehhez egy szociológiai jelenség párosul hazánkban, az, hogy a népi írók, a művészek vidékre költöztek. Egy nagyvárosból ugyanis egészen másként látszódnak a nemzet dolgai, és Magyarországot a vidék, a vidéki szavazó menti meg. „Vidéken kell kultúrát művelni! Nemzeti kultúrát!”  Orbán úgy gondolja, a nép mára felbátorodott, ezért nem fél a nemzethaláltól. Szerinte bízni kell a fiatalokban, akik közül sokan úgy lázadnak a közösségi média ellen, hogy latinul vagy görögül posztolnak, mert a tudás mindig „menő”, és szabad idejükben népi táncot tanulnak. Hozzátette, az összes egyetemen meg kellene történnie a rendszerváltásnak, ki kellene „takarítani” azokat, akik mérgezik a levegőt. Az író abban bízik, hogy idővel kinevelődik majd egy olyan szellemi elit, amely visszafoglalja azt, ami az övé.

Toót-Holló Tamás zárszavával egyfajta szellemi hídszerepet hirdetett meg, kijelentve, hogy a magyarságnak dolga van a Földön, Európában és a Kárpát-medencében. Majd megismételte: az országot a vidék menti meg. És a Székely Hadosztály! – tette még hozzá ironikusan Orbán.