Faggasd a csöndet!

„A lyukas zászló ünnepe” – hallottam egy fiataltól a napokban. Elmerengtem e tőmondaton, és azt mondanám e suhancnak, hogy legyen, de akkor tudja, a titok a lyukban, a lyuk mögött van! Hatvanhét évvel ezelőtt lépni mertek a bátrak, és az élők között még ma is sokan vannak, akik félnek bevallani, hogy tüntettek a zsarnokság ellen a fehérvári utcákon, ételt vittek a pesti srácoknak. Mert a zsarnokság megszülte önmagát, és belelihegte a lelkek fülébe, hogy „lógni fogsz!”. „s nem érzed már, mi élni, / hús és kenyér mi, / mi szeretni, kívánni, / karod kitárni, / bilincseit a szolga / maga így gyártja s hordja; / ha eszel, őt növeszted, / fiad neki nemzed, / hol zsarnokság van, / mindenki szem a láncban; / belőled bűzlik, árad, / magad is zsarnokság vagy; / mert már miattad dermed / dacba a gyermek…” A dacos gyermek meg odadobja: „A lyukas zászló ünnepe”. Igen, ifjú. Nézz a lyukba, s látod a börtönökben megkínzottakat, a felkötött embereket, a lánctalppal eltaposott gyermeket, a hazug gulyással etetett, de egyetemre soha nem mehetett fiatalt, mert apja, anyja ételt vitt a zsarnok ellen harcolóknak. A zsarnok évezredeket is túlél. Emlékszel, ifjú, a történelemre, ahogy Néró „ráncba szedte” az ellene fellépőket? Tudod, amikor egész Róma égett. És azt tudod-e, hogy a vérbe fojtott ’56-os forradalom egyik pribékje az az Apró Antal volt, akinek unokájával kézen fogva ment a meggyilkolt kommunista Nagy Imre forradalmi miniszterelnök sírjához a legújabb kor zsarnoka, és tette fel kérdését a halottnak: „Imre, te mit gondolsz, hogyan kell boldogulni ebben a veszekedős világban, hogyan van egyszerre haza és haladás, hogyan van demokrácia és hatékony állam?” Két évvel később meg lángba borította Budapestet, éppen az ’56-os forradalom ötvenedik évfordulóján. Ma, ez a hóhérnak sem rossz figura megint vért szeretne látni, ezért terrorveszéllyel mocskolja a kormányt. Kedves ifjú, kell, hogy lásd, a tisztesség fél a zsarnoktól, mert tudja, nem idegen tőle a gyilkolás. Ma is él olyan ember, aki hatvanhét év után kéri neve elhallgatását, mert retteg, és e rettegés nem túlzás. Hallottál a csendes forradalmár újságíróról, Skorka Károlyról, aki az 1963-as amnesztia előtt pár nappal a börtönben halt meg? A zsarnokság csak a családot engedte a temetésre menni, a fegyveresek ott ólálkodtak a temetőben. Ám a sóstói temető szinte valamennyi sírjánál férfiak, nők szorgoskodtak, s mikor a rögök koppantak Skorka sírján, a férfiak levették kalapjukat, az asszonyok imára kulcsolták kezeiket. Némák voltak egytől egyig. „A lyukas zászló ünnepe” mögött ott van a síri csönd. Kedves ifjú, faggasd e csöndet, ha bármit tudni akarsz 1956-ról!