Nádasdy Borbála grófnő visszaemlékezése a forradalom viharos napjairól

A fiatal grófnő ebben az évben töltötte be 17. életévét, saját szemével látta a forradalom borzalmait és csodáit.

A forradalom kitörésekor a Nádasdy család már elvesztette birtokait, és a családtagok különböző helyeken éltek. Budán Borbála, édesanyja és nővére Balatonalmádiban, édesapja pedig Pesten lakott.

A grófnő emlékezetében ez és az ezt követő napok erősen bevésődtek. Ahogy mondja, olyan történelmi eseménynek lehetett a tanúja, ami nem mindenkinek adatik meg. Nem csak megváltoztatta az életét, de mély nyomokat hagyott a lelkében. Ma is büszke arra, hogy egy olyan néphez tartozhat, aki képes volt egy ekkora tettet végrehajtani, és részese lehetett az eseményeknek.

Az ifjú grófnő édesanyjával a Gellérthegyről sétált Pest felé. Verőfényes őszi napsütés volt a városban és éppen azon elmélkedtek, most milyen szép lehet az ősz a Bakonyban. 1956. október 23-át írtak a naptárak…

Pestre érve rengeteg emberrel találkoztak az utcán, mint mondja, érezhető volt a feszültség.

Aznap a Krúdy utcába igyekezett édesanyjával, egy ismerősük lakására, mivel hangversenyre készülődtek. Hamarosan édesapja, Nádasdy Pál is megérkezett. Aznap este nem mentek sehova, egész éjjel a rádiót hallgatták, amiben Gerő fenyegető szavai recsegtek:

– Ha a csőcselék nem tűnik el az utcáról, hívom a szovjet tankokat!

Másnap már nem volt verőfény az utcákon. Minden szürke lett, mintha az időjárás is alkalmazkodott volna az eseményekhez. Az Üllői úton végeláthatatlan sorokban özönlöttek a szovjet tankok. A fiatal lány az édesanyjával állt sorba a hentesnél, amikor hirtelen befordult egy katonai jármű félelmetesen hosszú csővel és lőtt!! A lövés mindenkit hasra kényszerített. Ahogy a grófnő visszaemlékszik, a szemközti ház 4. emeletéből

nem maradt semmi. Egy férfit húztak az egyik udvarba a poroló alá. A súlyosan sérült ember csak annyit tudott mondani:

– Higgyék el, a hazámért halok meg.

– Nem fogtam fegyvert, nem voltam szabadsághős, még csak nem is álltam be a felvonuló emberek közé – mesél a fiatalkori önmagáról Nádasdy Borbála. Később, amikor a harcok már végleg elszabadultak, és nem volt elég ápoló, segítettem a mentősöknek. A haldoklóknak fogtam a kezét az utolsó pillanatban, igyekeztem megérteni, hogy mit mondanak, ha üzennek a családnak, szeretteiknek… – De sajnos, az utolsó üzenetek sosem értek célba.

Rengeteg volt a sebesült – és ahogy meséli – a mentő állandóan rohant. A halottakra sebesülteket fektettek. A város parkjaiban hantolták el az elhunytakat. Folyton sietniük kellett, mert még a vörös kereszttel megjelölt kocsira is lőttek. Folyamatos életveszélyben voltak. A kórházak termei, folyosói úgy néztek ki, mint a mészárszék.

Az országban kihirdették a statáriumot. Az utcán halottak, feldöntött villamosok, félbetört fák. Az emberek egymásnak adták a híreket, hol van kenyér, élelmiszer a városban. Aztán amikor jött a nagy hír, hogy az oroszok kivonták a csapataikat mindenki ünnepelt.

Takarították a romokat és bizakodtak. Még egy hétig élhetett az emberekben a remény, hogy minden jobbra fordul, de nem így lett. Borzalmas napok következtek. A harcok napokig tartottak, az oroszok szó szerint szétlőtték Budapestet.

A fiatal grófnő ismerősei lakásában tartózkodott, amikor csattanást hallott és betört az ablak. A konyha közepén egy repesz forgolódott. Az élete egy hajszálon múlt, de ismét szerencséje volt.

Az egyik napon az édesapjához tartott a Szabadság hídon át – meséli még mindig olyan pontosan, mintha csak tegnap lett volna. Mindenütt szovjet géppuskás, pufajkás őrség és tankok voltak. Már a hídra ért, amikor közeledett egy teherautó. Az őrség leállította a járművet a budai hídfőnél, kirángatták a sofőrt, akit a helyszínen agyonlőttek, majd testét a Dunába lökték.

A forradalom leverését követően megtorlás megtorlást követett. Embereket hurcoltak el, börtönöztek be és gyilkoltak meg.

Már 1957 januárja volt, édesapjával éppen tüzelőt szedtek a romok alól az utcán, amikor apja váratlanul arra kérte a lányát, hogy gondolja meg a külföldre szökés lehetőségét.

A fiatal grófnő egy hónappal később úgy indult útnak, hogy az sem volt biztos, élve eléri a határt. Amikor ötöd magával mégis sikerült átlépni az országhatárt, nem is sejtette: 17 évet kell majd várnia arra, hogy szülőhazáját újra láthassa.