Református női konferencia a nehézségekről Székesfehérváron (videó)

 Miért engedi Isten a nehézségeinket? Egyebek mellett erre a kérdésre kereste a választ az előadó a száznál is több résztvevő előtt, akik az egyházmegye különböző gyülekezeteiből érkeztek a székesfehérvári Budai Úti Református Templomba.
– Azért választottuk ezt a témát, mert nagyon sokan tévhitben élnek, azt gondolják, hogy ha valaki keresztyén, akkor nincsenek gondok az életében – mondta a FEOL-nak P. Tóthné Szakács Zita. – Léteznek erre vonatkozóan még szektás tanítások is, hogy akkor vagy áldott, ha nincs betegséged, gazdaggá válsz és jó állást kapsz. De abban a pillanatban, amikor kibillen az életed, elveszíted a munkád vagy a gyermeked nem olyan lesz, mint gondoltad, levette a kezét rólad az Isten. Mert biztosan bűnös vagy, valamit takargatsz, tessék azt megbánni, de lehetőleg nyilvánosan, az emberek előtt! Ez tévhit. A Bibliában azt olvassuk, Jézus soha sem mondta, hogy nem lesznek nehézségeink. Felvette a maga keresztjét, emberré lett értünk, és attól kezdve mindenkinek naponta fel kell vennie a maga keresztjét. Ha ebbe belegondolunk, rá kell jönnünk, hogy az első nagy keresztünk mi magunk vagyunk. Mert álomvilágban élünk, jobbat képzelünk magunkról és a környezetünkről, mint ami a valóság, takargatjuk, ami esetleg nem szép.

A lelkésznő szerint aggodalmaskodunk, rettegünk, pedig a hitünket azért adta az Isten, hogy ne a körülmények legyenek úrrá rajtunk, hanem mi legyünk úrrá a körülményeken, a külvilág dolgain.
– Az ember bekapcsolja a rádiót vagy a televíziót, hallja a háborús híreket, a tragédiákat maga körül. Egyrészt hálát érzünk, hogy nem olyan körülmények között kell élnünk, a másik gondolatunk az, miként tudnánk segíteni? Nekünk, kisembereknek nincs esélyünk beleszólni a háborúkat előidéző nagypolitikába, de imádkozhatunk azokért, akiknek túl kell élni a tragédiákat. A krisztusi tanításban szerepel, hogy mindenki vegye fel a maga keresztjét, de az is benne van, hogy egymás terhét is hordozzuk. Ám ez nem azt jelenti, hogy ha rajtam sok a teher, akkor rázúdítom a másikra, hanem azt, hogy viszem a magamét, de tudom, hogy egy közösség tagja vagyok, a közösség tagjai pedig imádkoznak értem és egymásért. Imádkoznak azért, hogy legyen erőm kibírni a nehéz élethelyzetet, bölcsességért, hogy helyes döntéseket hozzak.

P. Tóthné Szakács Zita egy példát is megosztott a saját életéből a FEOL olvasóival, amikor elmondta, hogy férje 28 éve hasnyálmirigy gyulladással, valamint annak minden szövődményével küzdött. Úgy érezte, nagyon megtartó volt az Ige, amit kaptak: „És ezt mondá nékem: Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el.” (2 Korinthus 12:9)
– Egy férfinak az, hogy erőtlenség által végeztetik el az Isten ereje, szinte érthetetlen, mert egy férfi  szeret erős lenni, stabil, iránymutató. Nagyon sokan imádkoztak a férjemért akkor, 28 évvel ezelőtt, és egy főorvos Móron azt mondta, nem ők gyógyították meg, hanem az a rengeteg imádság, amely Amerikától Ukrajnáig elhangzott érte. Hozzátette, mégis van valaki ott az égben, aki vigyázott rá. Mert nem az emberi tudomány segítette át a férjemet a betegség mélypontján. Feltettem a kérdést, miért éppen az én férjem lett beteg, aki esperes, annyi dolga lenne, miért őt vonta ki az Úristen a forgalomból? Rájöttünk, hogy egy ember megtéréséért. Az orvos nem volt istenfélő, ránk hagyta, higgyünk abban, amiben akarunk, de aztán szembesült vele, hogy mégis létezik felettünk egy Úr. Rengeteg ilyen példát tudunk mondani az életünkből. Szent Pál mondta, hogy „épüljetek egymás hite által". Az lesz az épülés, hogy elmondjuk a történeteinket, azt, miként tudtuk Isten segítségével megoldani a nehézségeinket. Erőnk és bátorságunk lesz, stabilitásunk az életben, tehát nem válunk szélfújta keresztyénekké.