Rengeteg pénz, nagy környezeti károk, teljesíthetetlen széntermelés

A konferencián elhangzott előadásokhoz a két levéltár gyűjtési és kutatási területének megfelelően, az érintett vármegyékben található kőszénbányák szolgáltattak témát. Megismerkedhettünk többek között a Dorogi Szénbányák Vállalatának történetével, valamint a márkushegyi, a mányi és a nagyegyházi bányákkal is, de részletek kerültek elő az 1988. december 4-én, a Kesztölcön található Lencsehegyi bányában bekövetkezett, 11 halálos áldozatot követelő szerencsétlenségről is. 

Az 1970-es években indított program nevét a szénkészletek keletkezésének koráról, az eocén földtörténeti korról kapta. A program keretében új bányákat nyitottak hazánkban, amelyek hatalmas költségeket emésztettek fel. Főként azért, mert a szén kitermelése során számos technológiai nehézségbe ütköztek és a vízbetörések is folyamatos gondot okoztak, a sorozatos módosítások pedig lelassították a beruházásokat. Időközben aztán megváltoztak a piaci igények, előtérbe került a gáz és az olaj, megépült a Paksi Atomerőmű is, a lakosság kevesebb szenet igényelt. Ráadásul óriási környezeti károkat is okoztak az újonnan nyitott bányák: a szén nagyrésze a karsztvízszint alatt helyezkedett el, ezért a karsztvizet állandóan szivattyúzták, ám mivel a Dunántúli-középhegység karsztvizei összefüggő rendszert alkotnak, a csökkenő vízszint még a bányáktól 100 kilométerre is a víz apadását okozta. Ugyanakkor a program által előirányzott 1,4 millió tonna éves szénkitermelés sem volt megvalósítható.

Az Eocén program egyes elemeit végül már meg sem valósították, több bányát pedig néhány év működés után bezártak. Az eocén program négy új bányája közül az utolsót, a márkushegyit 2014-ben.