Grundok, olimpiák, barátságok, disznótorok

Maracskó Tibor 1960-ban Székesfehérváron kezdett háromtusázni, aztán a sportpályafutása a fővárosban folytatódott.

– Azt hiszem, sok szempontból hazatér ilyenkor, ugye?
– Természetesen, hiszen itt vannak a gyökereim, nagyon sok ismerősöm, barátom, sporttársam és rokonom él a városban, ezért gyakran eljövök. A székesfehérvári öttusaéletben én már nem nagyon vettem részt, mert amikor nagyon beindult itt a versenyzők felkészítése, már a triatlon szövetséget elnököltem és nem maradt időm öttusával foglalkozni, de mindig figyelemmel kísértem, miként alakulnak az eredmények.

– Milyen volt gyermekként felnőni itt Fehérváron, milyen élmények maradtak meg az emlékezetében?
–  Miután 16 évesen megnyertem a serdülő bajnokságot, már Budapestre kerültem, azóta a fővárosban éltem és ott is versenyeztem. De Székesfehérváron ismertem meg Jakab Bandi bácsit és az ő szárnyai alatt kerültem olyan helyzetbe, hogy felfigyeltek rám és megindult az öttusa karrierem. Először én is focizni kezdtem, ahogyan mások, Kű Lajos, Tiber és még jópáran. De az lett a problémám, hogy télen nem tartottak edzést és én szerettem volna akkor is sportolni, így kerültem az uszodába, a háromtusázók közé. Emlékszem, a strand mellett volt több teniszpálya és egy salakos kézilabdapálya, ott teljesen amatőr alapon utcák-terek focibajnokságot rendeztek a sportot szerető idősebb futballisták, ahhoz értő öregek. Ma menedzsernek, de akkor játékosmegfigyelőnek hívták őket, akik keresték a grundokon a tehetségeseket. Az utcák-terek bajnoksága rendkívül sikeres lett Székesfehérváron, három-négyszáz néző állta körül a pályát, amikor játszottunk. A Lajosékkal kerültem egy csapatba, és akkor éreztem meg először, mit jelent nyerni, győzelmet aratni.

– Tehetséges labdarúgónak bizonyult, állítólag akár azt a sportágat is választhatta volna.
– Gyerekkorában mindenki tehetséges. Az öttusázók és a vívók jó gömb- és tempóérzékkel rendelkeznek, ez nálam is megvolt, de nem valószínű, hogy a labdarúgásban messzire jutottam volna. Később valóban nagy élményt jelentett, amikor valamikor a hetvenes évek legelején a Népstadionban, a SZÚR-on, a Színészek Újságírók Rangadóján az újságírók csapatában három-négy percet játszottam, mert rengetegen voltunk és ötpercenként cseréltek. Érdekes emlék, tény, hogy nagyon szeretem a futballt és szeretek focizni.

– Miként lett másik nagy kedvence a Forma-1?
– Már a hatvanas évek közepén komoly helyet foglalt el a szívemben. Egy barátom volt nagy Forma-1 rajongó, tőle hallottam először erről a világról, és amikor már ki tudtam jutni külföldre, összevásároltam a futamokról szóló színes újságokat és a kis versenyautó maketteket. Megragadt a szívem a Ferrarinál és azóta is nekik szurkolok. Az én időmben elsősorban Schumacher versenyzett a legjobban és nyerte magát halomra, ma is örömmel emlékezem vissza azokra a győzelmekre.

– Kű Lajosnak három terve van még a székesfehérvári olimpiai emlékmű kapcsán. Legyen Helsinki emléke hungarikum, beszéljenek róla az iskolákban és itt tegyék le az esküt az ötkarikás játékokra induló magyar sportolók. Mit szól ezekhez?
– Nagyon szeretném, ha mindez megvalósulhatna. Úgy tudom, viszonylag már jó úton jár az a kezdeményezés, hogy az 1952-es olimpiai eredmény, a nagyszerű 16 aranyérem megszerzésének története a tananyag része legyen. A másik terv megvalósulása elsősorban a Magyar Olimpiai Bizottság tagjainak döntésén múlik, de csodás volna, nem vitás. Nehezebb diónak gondolom a hungarikummá válás folyamatát, annak módját nem ismerem, de ahogyan én Kű Lajost ismerem, sikerre viszi az ügyet.

– Melyik a szebb emlék, a moszkvai olimpiai ezüstérem, vagy a mexikói világbajnoki arany?
– Mexikóban nyertünk, Moszkvában ezüstérmesek lettünk, de nem az aranyérem miatt bizonyult csodálatos élménynek Mexikóváros. Egy futballpályán volt a befutó, egy nagyon szép, régi épület mellett. Éppen Mexikóban turnézott a 100 Tagú Cigányzenekar, és nem tudom, ki intézte el, de közülük húsz-harminc muzsikus eljött, elbújt az épület mögött, és amikor jöttünk le a dobogóról, játszani kezdték a Himnuszt és bevonultak a dobogó elé. Fantasztikus élmény volt.

– A Los Angeles-i olimpia bojkottja miként érintette?
– Sejtettük, hogy ez megtörténik, már Montreálban lehetett hallani erre utaló hangokat. De a politikával én akkor még nem foglalkoztam, nem értettem, hogyan lehetne a sportolókkal így elbánni, miként lehetne ilyet tenni az olimpia eszmével. Aztán a nyolcvanas években láttuk, éreztük, hogy lesz valami, hiszen a Moszkvában történtek ezt előre vetítették. A tornacsarnok mellett vívtunk, a verseny közben hirtelen csend lett, nem tudtuk, mi van. Aztán elmondták, hogy lepontozták a Comanecit. Ceausescu felhívta Brezsnyevet, állítólag óriási ordítozás volt a telefonban, a román diktátor megfenyegette a szovjet főtitkárt, hogy hazautazik az egész román csapat az olimpiáról. Így aztán Comanecit újrapontozták. Azt a politikai akciót már testközelből éreztük, aztán 1982-ben már biztosan voltunk abban, hogy nem megyünk a következő olimpiára. Ám hozzá kell tennem, nekem akkor már nem maradt esélyem arra, hogy bekerüljek a csapatba.

– Miként lett drogos fiatalok segítője?
– Teljesen véletlenszerűen kerültem a kábítószertől szenvedő fiatalok közé. Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet egyik főorvosa kért meg arra, hogy az osztályára érkező fiataloknak, akik egész nap nem tudnak mit csinálni, próbáljak kitalálni valamit. Összeállítottam egy mozgásterápiás programot, amelynek az volt a lényege, hogy egy kicsit elvonja a figyelmet a kábítószerről. Egészen jól működött egy ideig, de aztán jött a rendszerváltás és szétszéledt az a csapat a kórházból, mindenki magánrendelésekre ment és akkor már nekem is másfelé kellett néznem, másként alakult az életem. Adódtak sikerek, azoknak nagyon örültem, de igen sok kudarc is volt ebben.

– Mások a fiatalok, mint az ön, vagy akár az én időmben voltak. Kell aggódnunk, hogyan látja?
– Van bennem aggodalom, azonban nem nagyon látom a kiutat, azt, hogyan lehetne változtatni a folyamatokon. Nem örülök a fejleményeknek, mert sajnos nagyon kiszolgáltatott helyzetbe kerültek a fiatalok, a média annyira kitölti a mindennapjaikat, az óráikat, a perceiket. Rengeteg információt zúdítanak ránk: felnőttként az ember jobban tud szelektálni, de a gyerekek többsége ezt még nem képes megtenni. Én úgy látom, hogy a fiatalok jelentik a célpontot, most már nem minket akarnak meggyőzni, hanem a gyerekeket próbálják befolyásolni. Nem tudom, végül mi lesz ennek a vége, egyelőre nem néz ki jól a helyzet.

– Folyamatos támadás alatt áll a hagyományos családmodell, nyugaton látjuk ennek az eredményét. Erre gondol?
– Igen. A hagyományos családmodellt próbálják szétverni, ezáltal a hagyományokat is. Ezért is hiszek abban, hogy ez az emlékmű nagyon jókor készült el annak érdekében, hogy minél többen megismerjék azoknak az eredményeit, akiknek a neve rajta szerepel. Nagyon meg kell becsülnünk azt a fantasztikus sporteredményt, amit 1952-ben Helsinkiben, azokban a nehéz időkben elértünk. Ismerjék ezt meg a gyerekeink közül minél többen, ne csak annak az egy-két sztárnak a nevét tudják, akik időnként feltűnnek, ismerkedjenek meg az eredmények felé vezető rögös úttal is.

– Úgy tudom, neves társaság gyűlik össze önnél minden évben Szentendrén, egy disznótoron. Miként született meg ez a szokás?  
– Ezt ketten csináljuk, van hozzá egy társam is, Pajor Gábor világbajnoki ezüstérmes öttusázó. Nagyon kicsiben indult ez még 2000-ben, de most már 23 év telt el, amióta először kaptunk valakitől egy fél disznót. Az egyik srácom nagyon ügyes hentes és azt mondta, főnök, csináljunk hurkát, kolbászt. Aztán gondoltam, mivel két edzőm is akkoriban ünnepelt születésnapot, meghívjuk őket. Első alkalommal körülbelül tizenöten-húszan lehettünk, és minden annyira jól sikerült, hogy fél év múlva már hívogattak telefonon: hallották hírét, legközelebb ők is eljönnének. A tizenötödik alkalommal vagy százhúszan voltunk, már szeptember környékén érkeztek a jelentkezések, mert mindig január közepén vágtuk a disznót. Érkezett a Faragó Tomi, a Détári Lajos, az Esterházy Marci. Aztán kitaláltam, csináljunk valami mást is, ezért meghívtam Csókay András professzort, hogy legyen közöttünk, aztán szegény Kovács Feri, a Videoton nemrégiben elhunyt sikeredzője is tartott előadást, Balczó Bandi pedig minden évben ott van. Csak jól érezzük magunkat.