Egy életem, több halálom – 1. rész

1948. tavasz, Duna-part. Még csak néhány hónapos voltam. A szomszédunkban lakott egy kislány, aki nagyon megszeretett és gyakran megkérte édesanyámat, hogy elvihessen sétálni. Az egyik alkalommal levitt a Duna-parti lépcsőkre. Egy arra sétáló ismerőse beszélgetni kezdett vele és annyira elmerültek a beszélgetésben, mint én a Dunában. Nem vették észre, ahogy a víz elsodorta a gyerekkocsit, amiben én is süllyedni és bömbölni kezdtem. Szerencsémre egy férfi észrevette a merülő gyerekkocsit, utánam ugrott, és kihúzott.

1953. november. Mielőtt államosították, az óvoda, ahova jártam, egy család elegáns villája volt, sziklákból épített díszkerttel. A kert közepén L alakú, sziklákból kirakott medence díszlett. Még kora délelőtt volt, a medencébe éppen elkezdték beengedni a vizet. Mi páran fogócskáztunk a medence körül. Az egyik kanyarban valaki elgáncsolt és én fejjel előre zuhantam a medencébe, az egyik sziklára. A koponyám betört, a homlokomon, térdeimen felszakadt a bőr. Amikor megpróbáltam felállni, a fejemből spriccelt a vér. A lepedővel felém rohanó óvónő elájult. A kórházban, miközben összevarrtak, diftéria elleni oltást is adtak. A lelkemre kötötték, hogy öt évig nem szabad újabb diftéria elleni oltást kapnom. Hosszú ideig hatalmas turbánt viseltem és nem járhattam óvodába. Amikor visszatértem, aznap adták be a diftéria elleni kötelező oltást. A turbán még mindig rajtam volt, amikor magyaráztam az orvosnak, hogy nekem ezt nem szabad kapnom, mert a kórházban már kaptam. Az igazgatónő ráparancsolt az orvosra: az elvtárs adja csak be neki. Így másodszor is megkaptam az oltást. Délutánra már olyan magas lázam lett, hogy hallucináltam. Ismét mentővel vittek a kórházba.

Az utazás tervezése mindig bódító álom, megvalósulása, meghatározó élménye volt életemnek. Néhány barátommal, akikkel Európa különböző egyetemein tanultunk, megállapodtunk, hogy nyári utazásunk egy részét együtt tesszük meg. Székhelyeinkről indulva Párizsban találkozunk, majd Svájcba, Olasz-, Görög- és Törökországba látogatunk. Azután én még tovább mentem Iránba. Londonból indultam a több mint 11 ezer kilométeres stoppolásra. Az 1970-es évek elején még nem volt olyan egyszerű az utazás, mint ma. Utazásaim szinte minden pontján nemcsak velem, hanem körülöttem is történt valami történelmi vagy emlékezetes esemény.

1977. augusztus 3-a, görög–török határ. Görögországból Törökországba készültünk átkelni. A határt azonban lezárták. Makarios ciprusi érsek akkor halt meg. A határon veszteglő egyetlen autóban ülve nem tudtuk, mi történik. A görög oldalon útlevelünket elvették azután senki nem szólt hozzánk. Iszonyú volt a hőség, amig nem kezdett alkonyodni, tűzött a Nap. A határon lekapcsolták a világítást. Az autó ablakait nem lehetett lehúzni, mert szúnyogokkal körülvéve olyan volt, mintha sűrű vérszívó főzelékben ülnénk. Ahhoz, hogy Törökországba jussunk, egy hídon kellett áthajtanunk, amelyet török katonák zártak le. Nem tudtuk, hogy miért, de érezni lehetett, hogy nő a feszültség. Csak később derült ki, hogy a határőrök sem tudták, hogy a két ellenséges állam között kitör-e a háború. 6-8 óra várakozás után egy görög

határőr visszaadta útlevelünket és intett, tűnjünk el. A még mindig szurok-fekete, hosszú senki földjén 10 méterenként álltak a török katonák. Azután végre átértünk az ő oldalukra, ott lepecsételtek az úti okmányt és ezek a katonák is jelezték, hogy menjünk, amíg még mehetünk.

Törökországon nyugatról keletre áthajtani közel 4000 km. Ez akkor tűnik különösen hosszúnak, ha útközben kiderül, hogy a Szíriából érkező olajvezetéket felrobbantották. Mi a törökországi Erzerumban, még mindig messzebb voltunk Irántól mint, Pestről München oda-vissza. Egy benzinkút parkolójába gurultunk be és sok nyugati kocsival körül barikádoztuk magunkat. "Erődítményünk" minden sarkába, bástyaként egy magasabb járművet állítottunk, amire felült két férfi, figyelni, hogy nem akarnak-e megtámadni, kirabolni bennünket. Közben a benzinkút egyetlen kútjánál nőtt az óriási sor, mi nem jutottunk előbbre, mert a törökök kannáikkal állandóan elénk furakodtak, azután ötszörös árért árulták nekünk a benzint. Tudták, üzemanyag nélkül nem tudunk továbbmenni. Mintegy két napot töltöttünk itt, amíg sikerült teletölteni a kocsink benzintartályát.

Azután az egyik hajnalban végre átlépünk Iránba. Északon a holdfényben az Ararát havas csúcsa csillogott, mintha ki lett volna világítva. Iránban a török kátyúk után, kiváló minőségű út mellett óriási kóbor kutyák és tevék jelezték mennyire más országba, más világba léptünk át. Még Törökországban hozzánk csapódott egy magas, német fiú. Látszott rajta, hogy nagyon fél. Amikor törökökkel beszéltünk, mindig mögém állt. Amint áthajtottunk Iránba az első kis bodegánál megálltunk valami folyadékot venni. Coca-Colát kértünk csak teát tudtak készíteni. Az éjszakai és a hegyek közötti vezetéstől kifáradva csapatunkban rajta és rajtam kívül már mindenki elszenderült. Észrevettem, hogy a német némán zokog. Végül elmesélte, a találkozásunkhoz vezető, hihetetlen törökországi útját. Németországból, hárman indultak, robogókkal Föld körüli útra. Törökországban az egyik este a Fekete tenger partján lerakták sátraikat és egy hosszú nap után kifáradva lefeküdtek. Másnap, reggel ébredés után látta a borzalmat, hogy a két barátjának a teste mellette fekszik, ahol lefeküdtek, de a fejüket éjszaka levágták és átcserélték. Ekkor csapódott hozzánk. Mindenét ott hagyta, menekült Törökországból.

1977 Irán, Tabriz. Visszafelé úgy számoltam, hogy Teheránból két hétig tarthat, amíg stoppal visszaérek Londonba. Amikor az ember stoppol, a felé közelítő kocsik vezetőit nézve, hátrál. Hátrafelé lépdelve megbotlottam valamiben, illetve valakiben. Egy halott feküdt az út szélén. Le sem volt takarva. Ahogy hüvelykujjamat feltartottam az óriási forgalommal szemben, a halott mellett, London nagyon messzinek tűnt. Nem kellett sokáig várnom egy kis busz állt meg, mondtam Tabriz felé szeretnék menni. Intettek, hogy ugorjak be. Kurdul beszéltek, semmit nem értettem beszélgetésükből, de éreztem, hogy rólam vitatkoznak. A busz hátsó sorában ültem egyedül. Éreztem, hogy valami nem stimmel. A pénztárcámból észrevétlenül minden nyugati pénzt kivettem csak pár száz török lírát hagytam útlevelem mellett, a többit alsónadrágomba rejtettem. Már pár órája elhagytuk Teheránt, amikor a kis busz Qazvin városa előtt behúzott egy üres parkolóba. A sofőr intett, hogy szálljak le. A buszból még 6-8 ember állt körém. Kettő hátra csavarta a karjaimat, egy másik levette hátamról a hátizsákomat, másik kettő végig tapogatta a nadrágomat és a zsebemből előhúzták a pénztárcámat. Hitetlenkedve nézték a benne lévő pár-száz török lírát. A hátizsákomat kipakolták és kivettek belőle mindent, amit használhatónak tartottak, majd elhajtottak.

Miután visszamentem az út mellé, egy kis teherautó állt meg. 18 év körüli jókedvű fiú, állandóan énekelve vezetett. Üléseink között egy kosárban egzotikus gyümölcsök feküdtek, hogy a hosszú úton legyen mit ennie. Innen csipegetett és engem is állandóan kínált. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy most ettem, nem vagyok éhes. A kinti 40-45 fokos hőségben egyre csábítóbbakká váltak a gyümölcsök. Teljesen kiszáradtam. Amikor már több órája utaztunk együtt, már nehéz volt elhitetni, hogy most ettem. A fiú egy kis ér mellé húzott, ahol az esős időszakban víz is lehetett. Most csak néhány tócsa maradt itt-ott, amit még nem ittak ki a kecskék, tehenek, tevék. A teherautó pedáljainál tartott egy rongyot, amivel, amikor már nem lehetett átlátni, a szélvédőről letörölte a port. Ezt az ablaktörlő rongyot most megnedvesítette az egyik pocsolyában, visszajött és alaposan letörölgette a kosárban lévő nagy szemű szőlőt, így kínált meg. Leszakítottam egy szemet. Pár óra múlva megérkeztünk Tabrizba. Ekkor már éreztem, hogy nagy a baj. Az első fogadóban találtam egy szobát. Iszonyatos görcsök közben minden bennem lévő folyadék kijött belőlem. Véreztem, magas lázam volt, teljesen kiszáradtam. Vérhast kaptam. A fogadó portása értesítette a mentőket. Értem jöttek, egy járványkórház karanténjába zártak. Mostanra London még messzibbnek tűnt, mint Teheránból.

(Folytatjuk...)